Bogárdi Szabó István püspök gondolatai a Kossuth Rádió 2014. szeptember 28-án elhangzott, Vasárnapi Újság című műsorában.
Nemrégiben jelent egy kis meg könyvecske, melyet a református egyház Kálvin Kiadója adott ki „Nézz fel az égre" címmel. A kötetben elítéltek imádságai, vallomásai olvashatók. Először amerikai ösztöndíjasként jártam börtönben. Egy harmadik generációs magyar fiatalembert ítéltek el, aki közölte, hogy papot kér, de csak magyarul hajlandó imádkozni, mert szüleitől és nagyszüleitől így tanulta. Hirtelen rám akadtak, aki akkor a chicagói egyetemen tanultam. Ott, a börtönben tanultam meg, hogy mit jelent a zsilipelés. Ez azt jelenti, hogy ha beléptem egy ajtón, vagy inkább átjutottam egy rácson, akkor az előttem levő újabb ajtó mindaddig nem nyílt ki, amíg a mögöttem levő be nem zárult. Ez befelé és kifelé egyaránt így működött. Aztán fiatal lelkészként, amikor Kőbányán az újraszerveződő börtön-szolgálat keretében rendszeresen rabokat látogathattam és istentiszteletet tartottam, az az egykori első zsilipelés megszokott és olykor unalmas rutinná vált. Ez a nemrégiben megjelent kis könyvecske voltaképpen egyfajta szellemi-lelki, egzisztenciális zsilipelés. A könyvben olyan elítéltek vallomásai, imádságai, bizonyságtételei olvashatók, akik büntetésük ideje alatt tértek meg, s ennek nyomán megváltozott egész életfelfogásuk és szemléletük, és a Krisztusban megnyert lelki szabadságban egészen másképp szólnak már önmagukról, még mint rabok, még mint akik előtt nem nyílt fel minden zsilip. A börtönlelkészek igen jól ismerik az elítéltekkel kapcsolatos vélekedéseket és elő-, mi több, utóítéleteket. Így mondta ezt nekem még jó 20 éve egy ismerősöm, akivel a börtönből kijőve akadtunk egymásba, s kifaggatott, hogy hol jártam. Ennyit mondott: szép, amit maga csinál, de tudja, kutyából nem lesz szalonna. Ez igaz. De emberből lehet még ember. Mi több, ezek a vallomások éppen azt értetik meg velünk, hogy az emberből, a bűnre hajlamos és a bűnre oly készséges, aztán a bűn fogságban vergődő emberből a kegyelem által, a hit erejében lehet még ember. A könyv vallomásai ezt tükrözik. Pár hete egy középkori latin szöveg fordítását ellenőriztem, s megdöbbentem, hogy a fiatal fordító mennyire nem érti a confessio szó sokféle jelentését. Merthogy ez jelentheti azt a vallomást is, amit a bűnös tesz, amikor rábizonyították bűnét, s nem tud hová hátrálni önmagát rejtegetve. Más, magyar szóval ez a gyónás. De a confessio jelent olyan értelemben is vallomást, amikor megvalljuk hitünket és legmélyebb meggyőződésünket. Ritkán találkozik ez a kettő, ezeket erős kapuk választják el egymástól. De zsilipeljünk! A kegyelem megnyit egy ajtót, s ha azon belép valaki és megérti és érzi, hogy isteni erők munkálnak benne életváltozást, akkor a vallomása egyszerre lesz bűnvallás és vallomás a kegyelemről. Ebben a szép könyvben olyan rabok vallanak, akik előtt már megnyílt egy ajtó, s most ott, a zsilipben várják, hogy megnyíljék a másik is. Az egyik vallomás ilyen egyszerűen szól: ember vagyok. Ehhez hadd toldjam hozzá a régi szép belátást: ember vagyok, tehát bűnös vagyok. Homo sum, peccatus sum. Aki ezt igazán tudja mondani, az már a másik ajtó előtt áll, amely, ha felnyílik, onnéttól így mondjuk: ember vagyok, tehát Isten visszafogadott gyermeke vagyok. Rácson kívül, zsilipekből kioldódva nekünk is szabad ekként olvasni ezt a könyvet.
