Vízkeresztre

Vannak országok, ahol karácsony helyett, vagy karácsony mellet is - vízkeresztkor adnak ajándékot a gyermekeknek. Így emlékeznek a három királyokra, akik a hagyomány szerint ekkor érkeztek meg a kisded Jézushoz. Az egyházi hagyomány szerint ekkor volt a kánai menyegző is, ahol Jézus borrá változtatta a vizet. Mi magyarok pedig vízkeresztnek nevezzük ez az időt: Jézus megkeresztelkedésére emlékezve. A hagyomány epifániának is nevezi ezt a napot, ezzel a görög szóval jelölve a csillag megjelenését, mely a napkeleti bölcseknek megmutatta az utat. Erről a csillagról sokat töprengtek már a tudósok, vajon mi lehetett. Valamiféle csillagállás? Vagy inkább üstökös? –ahogy a nagy csillagász, Kepler vélte, és ahogy József Attila szép versében is áll: lángos csillag? 

És mi lett ezzel a csillaggal? – kérdezte tőlem egyszer egy kisgyermek, merthogy a gyermekek tudnak még ilyeneket kérdezni. A háromkirályokról tudjuk, hogy visszatérek hazájukba, a betlehemi pásztorok is hazatértek az övéikhez miután láthatták az angyalok királyát, József és Mária pedig a kisdeddel Egyiptomba menekültek – de mi lett a csillaggal, mely a bölcseket Jézushoz vezette, mely megállt a hajlék fölött, ahol ég és föld urát köszönthették?

S mi lett, mi lesz a mi sok-sok karácsonyi meg szilveszteri csillagunkkal? A csillagszóró már csak kornyadt fémszál, melyre rászenesedett a gyúanyag, a petárdák kiégett papírtekercsek, a tűzijátékok füstszagát rég elsodorta a januári szél. 

Az a csillag azonban több volt, mint fizikai-csillagászati jelenség. Jel volt! Mint ahogy a kánai borcsoda is több volt, mint jelenség – jel volt, ahogy János evangélista mondja: ez volt az első jel, melyet Jézus tett. Talán ebben a mostani vízkeresztben szabad erre is felhívni a figyelmet. Az ünneplésünk nagyszerű jelenségeket produkálhat, olykor hosszú hónapokig készültünk rá, legyen csak minél ragyogóbb, csillogóbb, sziporkás szép alkalom.

De marad-e belőle jel a következő időkre is – vagy csak jelenség volt, mint megannyi eltűnő csodás pillanat? - jött és ment, megjelent és elmúlt. Péter apostol levelének egyik sora segít a válaszban. Ezt írja az evangélium-hirdetés erejéről: „és igen biztos nálunk a prófétai beszéd is, amelyre jól teszitek, ha figyelmeztek, mint sötét helyen világító szövétnekre, míg nappal virrad, és hajnalcsillag kél fel szívetekben.”(2Péter 1:19) Valójában erre az igazi, szívben történő, életet változtató csillagkelésre irányul az ünnepünk minden mozzanata. Az egykori lángos csillagnak nyoma veszhetett, de akihez elvezetett, élő, megváltó isteni hatalom. A csillag jel volt, és most is az. Jelzi, hogy a szívünk árnyékos boltozatán kell felkélnie az isteni ragyogásnak, és a megvilágosodott szívnek kell őriznie a Megváltó születésének csodáját. Hová lett az a csillag? – ha benned felkélt, már tudod is az egyetlen helyes választ.