Viharban

Ebben a rettentő nyárban nehéz a súlyos gondolatokat viselni: folyton árnyékot keresünk, de leginkább valami kis enyhületnek, szélmozgásnak örülnénk. S ahogy érkezik egy-egy szellő, vagy befelhőzi a napot egy felhő, fizikailag is átéljük azt a reményt is,  hogy megoldódnak nagy nyomorúságaink. Leginkább Illés próféta jut eszembe, aki magányosan, elkeseredve, halált kívánva vergődött egyszer: egész küldetését kudarcként élte meg (1Királyok 18-19. rész). Pedig nemrégiben még fényes győzelmet aratott egy istenítéletben, szavára megmozdultak az egek és tűz áradt áldozati oltárára – de aztán magára hagyták, üldözni kezdték, sőt halálos ítéletet mondtak ki rá. Egy barlanban húzodott meg menekülés közben, amikor vad vihar tört: tisztító, elsöprő erejű. Mondhatnánk, a lelke mennydörgött és villámlott -, tisztító vihar volt az, de nem tisztázó. Ehhez egy halk és szelíd hang kellett, mint egy fuvallatt, s benne az isteni kérdés: mit csinálsz itt, Illés? Mit csinálsz itt te, a mennydörgés kellős közepén, viharral a lelkedben? S a próféta kiönti lelkét: vihar viharra, ahogy a förgeteg tombol odakint, vagy ahogy a próféta lelkében tombol: harag, csüggedés, düh, kudarc – de csak az a halk, szelíd hang, a fuvallat, csak az tisztázhat mindent. A 107. zsoltár azt mondja, hogy Isten a szélvészt szellőcskévé tudja szelídíteni, s ezzel mutatja meg igazán erejét.

Akit most, a nagy nyárban megsímogatott valami szép csendes ihlet, tudja miről beszélek. De azt is el kell mondanom, miért hozom ezt szóba. Azokra gondolok – köztük közeli ismerősre -, akik nagy haraggal, csüggedéssel, önrontó indulattal nekivágtak a világnak – és szüleik, testvéreik, barátaik aggódnak értük -, hány fiatal, kamasz, sőt gyermek indul el így – először, s meglehet utoljára: kiszökni a mennydörgés alól, a rekkenő hőségből, a lélekaszályt és lélekvihar között imbolyogni! De hátha, mégis, meghallják, amit most mondok, ismétlem az isteni kérdést: mit csinálsz itt, most csinálsz ott, ahol éppen vagy? Hátha hazavinne ez a kérdés! Úgy mondom, mint aki magam is megszöktem egyszer otthonról, forró nyárban viharokkal a szívemben – de aki a vihart is szellővé tudja szelídíteni, megkérdezett, - és azóta a legnagyobb viharban is csend van a szívemben, hogy halljam a viharszelíditő csendes suttogását, ahogy egy édesanya suttog beteg gyermeke fülébe gyógyító éneket. Ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek szíveteket!