Vigasztaló

Egy ház sem volt, melyben nem volt halott

2Mózes 12,30

Isten életet és halhatatlanságot készített az ember számára, de az ember a bűn révén behurcolta a halált önmagára. Először tehát azért kell meghalnia, mert vétkezett, aztán azért, mert átkozott lett a bűn miatt. Isten azonban, ha nem is teljes bocsánatot, de hosszú haladékot adott az embernek; ha nem is új halhatatlanságot, de hétszáz és nyolcszáz évig tartó életet a földön. Csakhogy, mikor a bűn miatt megnövekedett az ember szenvedése, és ez a hosszú élet, melyet kedvezésből nyújtott meg számára Isten, teher lett az emberen, Isten megrövidítette és a hétszázat hetvenre, és nyolcszázat nyolcvanra csökkentette, és ekként az ember életének ideje hetven év lett; ha pedig azért nem élhet immár tovább, hogy ne szenvedjen, akkor tovább élni: ez maga a szenvedés. Halál tehát miattunk van; miénk a halál; de a végrehajtója Istentől van, az életadó Istentől. Nincs ember, aki megeleveníthetné a maga lelkét, de bárki elveszítheti a lelkét. Ám ha így is tesz, nem lehet önnön halálnak végrehajtója, mert Isten elevenít és öl, mondja Mózes (5Mózes 32,39),  de nem azért, mert Isten a halál oka, a halál nem az Ő teremtése, hanem mert használatba vehet, amit csak akar, és azzal az eszközzel hajtja végre a halált, amit csak jónak lát választani: aggkor vagy betegség, igazságszolgáltatás vagy gaztett, vagy éppenséggel (felfogásunk szerint) balszerencse által.

A történetet, melyből textusunkat vettük, Egyiptom elsőszülöttjeinek hirtelen halálát, tömeges kivégzését, tömeges volt, mondom, lelki haszonra és jó céllal tovább bővíthetjük, ha fontolóra vesszük a saját lelki és egyszersmind testi halálunkat. Mert ha csak egyetlen szolgát - csak egy csecsemőt a bölcsőben – hátra hagytunk a házunkban, ahonnan idejöttünk, már van egy halott abban a házban. És ha nem volna más hajlékunk, csak az, amelyben idejöttünk, ez az anyagból tapasztott ház, a húsnak e sátorháza, ez a mi testünk, és megvizsgáljuk a lakóját, aki jövevény ebben a házban, hogy milyen romlott és fertőzött állapotban van a lelkünk, lám, ebben a házban is van egy halott. És találkozzunk itt, az Isten hajlékában, aki az életnek Istene, és legyen ez a hajlék mindenestől az élet Istenének felszentelve, minden ilyen hajlékra, sőt, minden emberre, aki hajlék ebben hajlékban, minden ilyen helyre nézve is igazat mond textusunk: egy ház sem volt, melyben nem volt halott.

Isten kegyelme mindig bőséges az ember iránt, mintha Isten még csak tanulna adni, amikor éppen ad, mintha még tökéletesíteni akarná művészetét, mely a kegyelem művészete, mintha a korábbi áldásait csak foglalóként adta volna, és nem fizetségül; mintha jótéteményei csak újabb elkötelezések volnának, és nem a számla kiegyenlítése; Isten örömmel ad ott is, ahol már adott, mintha ajándékaival emlékeztetőt hagyna, megjelölve azokat, akiknek még többet akar majd adni. Bizony, nem jól esdeklünk, ha lelki-testi áldásokért imádkozva ezt mondjuk Istennek: immár könyörülj meg rajtam, mert én mindezidáig szerettelek; inkább azt kell mondanunk: immár könyörülj rajtam, mert mindezidáig szerettél! A koldusnak azt szoktuk mondani: tegnap már adtam neked; de Isten éppen azért ad ma is, mert tegnap már adott! Ezért minden áldása benne foglaltatik ebben az igében: panis quotidianus – add meg mindennapi kenyerünket ma. Isten minden nap ad. És korán adja a mindennapit; a manna napkelte előtt száll alá (4Móz 11,9), és kegyelme minden reggel megújul (Sir 3,23). Megfontolván tehát, hogy mily bőven adja nekünk mindenféle módon kegyelmét, alaposan fontoljuk meg azt is, hogy mily bőséggel oktat bennünket. Előbb beírja törvényét szívünkbe, aztán megismétli ezt a törvényt, és kinyilatkoztatja ezt a törvényt írott Igéjében, a Szentírásban. Kőtáblákra írta törvényét, majd mikor összetörettek azok a kőtáblák, újra írta törvényét más kőtáblákra. Közli velünk törvényét a Kivonulás és a Léviták könyvében, és aztán közli velünk a Második Törvénykönyvben, más-más időkben más-más könyvben. És miután ily bőséges nevelésben részesít, ugyanazt közölvén velünk kétszer is ugyanúgy, másodszor is nekünk adja a törvényt, más módon tanítva rá, példákkal egészítve ki törvényét, mintegy megkettőzve azt. A törvénykönyvében szabályok vannak, a történeti könyvekben példák a begyakorlásra. S miután Isten minden módon bővelkedik, törvényt adva a természetnek, és példát adva a törvényre, és példát toldva a példához is; most azzal a textussal is, melyet felolvastunk nektek, és azzal a textussal is, melyet otthon hagytunk, a házunkkal és a családunkkal is, és azzal textussal is, amelyet idehoztunk, önmagunkkal is, és azzal textussal is, melyet itt találtunk, ahol most állunk, ülünk, és térdelünk halott barátaink és szomszédaink tetemei fölött, Isten teljes, változatos, alapos és hasznos katekizmust ad nekünk, és számunkra is megismétli, hogy megtanítson arra a feltétlen igazságára, hogy nincs olyan ház, melyben nem volt halott, ahogyan (ha figyelembe vesszük a lelki halált) nincs olyan ház, melyben lett volna élő.

Hogy tehát fénybe állhassunk minden ablak előtt, melyet Isten nyit nekünk, hogy Istenhez felkapaszkodhassunk minden eszközzel, melyet ő nyújt nekünk, röviden át kell tekintenünk ezt a négy házat: azt, ami Egyiptomban van, ahová textusunk helyezi; azt, ami az otthonunk, amelyben lakozunk; aztán ezt itt, vagyis önmagunkat, amelyben vagyunk, vagy kellene lennünk mindig; és emezt, ahol most találkozunk, hol Isten lakozik, mint még megannyi más templomában, katakombában és katedrálisban. Úgyhogy ez a prédikáció általános temetési beszéd is lehetne, azokért is, akik meghaltak test szerint, és érettünk is, akik halottak vagyunk bűneinkben; mert mind a négy házra nézve igaz, és hasznos módszerrel mindegyikre alkalmazható, hogy: „egy ház sem volt, melyben nem volt halott.”

Nos, járjuk be először az első házat Egyiptomban, a Fáraó házát, aki a tíz csapásból az utolsót és a legsúlyosabbat vonta magára és országára is, Egyiptom valamennyi elsőszülöttének egyetemes, hirtelen, éjszakai pusztulását, és ezzel szerzett magának emléket és történetet, és lett örök jellé a világ végezetéig, a világ minden szegletében, az idők végezetéig e világon, melyből mindenki megtudhatja, hogy bármilyen megátalkodott is az ember, Istent nem hajlíthatja meg. Isten először vérré változtatja a folyók vizét; a Fáraó kiülte a folyamatot, aztán több csapás jött, sokkal több. Aztán Isten az elsőszülöttek véres legyilkolásával kihozta a vért a folyóik csatornáiból, és szobáikba vitte, minden szobába, hogy kivétel nélkül levágja gyermekeiket és az ifjakat is az utcákról (ahogy a próféta mondja), mert (ahogyan ugyanitt mondja) feljött a halál a mi ablakainkra, bejött a mi palotáinkba (Jer 9,21). Krisztus az mondja Mária Magdaléna rajongásáról, hogy amíg evangéliuma prédikáltatik e világon, amit ez az asszony tett, az is hirdettetni fog az ő emlékezetére (Mt 26,13), és ekként mondhatjuk az ember keménynyakúságáról, hogy amíg Istennek könyvét olvassák, addig a Fáraó példa lesz arra, hogy Isten megvalósítja célját, hiába tölti el az embert az ellentmondás lelke haraggal, vagy a lázadás lelke őrjöngéssel. Fremuerunt gentes - mondja Dávida második zsoltár elején –, őrjöngenek a pogányok, és álmukból is felserkennek, hogy véghez vigyék álnok tervüket (Mt 26,57). De aztán három vers múlva ezt találjuk: az Úr a mennyben trónol, majd kineveti és kigúnyolja őket (Zsolt 2,4). Amikor a Bábel tornyát építették, Isten nem épített másik tornyot ennek ellenében; Isten nem csinált semmit, de minden munkájukat és elgondolásukat semmivé tette. Isten nem vett a kezébe pörölyt, hogy szétzúzza és ledöntse Nabukonodozor bálványszobrát, hanem egy kő szakadt le kéz érintése nélkül, és letörte az állóképet és darabokra zúzta azt (Dán 2,34). Si inceperit, ha Isten megkezdi munkáját; ha megkezdtem, be is végzem, mondja IstenSámuelnek (1Sám 3,12); ha nem kezdette meg, si juraverit, de megesküdött, az úgy lesz (akiknek megesküdött az Úr, hogy nem mennek be az ő nyugodalmába, sosem mehettek be nyugodalmába, 4Móz 4; Zsid 3,18). Ha pedig nem esküdött meg, si locutus fuerit, ez is elegendő bizonyosság, oly bizonyosság, melyről Ézsaiás próféta tanúskodik egész könyvében, os Domini: így vagy úgy kell lennie, mert az Úr szája szólt. Ha nem megy el idáig sem, si cogitaverit, ha elvégezte, ahogy Ézsaiáspróféta mondja (Ézs 19,11), ha elhatározta, ahogyan a Krónikák könyvében áll a szó (2Krón 25,16), ha elgondolta, ahogy Jeremiásnál áll a szó (Sir 2,17), Isten bevégzi munkáját, ha megkezdte, teljesíti szavát és esküjét, ha mondta és megesküdött, megvalósítja célját és elhatározását, ha elgondolta; semmi nem hiúsítja meg, semmi nem tartóztatja fel, eléri célját, még ha minden léleknek sóhajtoznia is kell, minden szív szenvedni fog, minden verőérből vér fakad, és nincsen ház, ahol nem lesz halott.

A kőből épített templomot egykor kalapács és más szerszám pengése nélkül emelték (1Kir 6,7); mikor Isten bennünket, az élő kövek titokzatos templomát egybeszerkeszt és felépít, nem használ kalapácsot, vasszerszámot, nem hallatszik lárma és siránkozás. Mindazáltal vannak indulatok, melyeket nem lehet kalapács nélkül helyreigazítani, és némelyiket még kalapáccsal sem lehet javítani vagy helyreigazítani, amíg a heves érzések forró tüze meg nem lágyítja. Thespesius, mondják, mélységesen gonosz, javíthatatlanul romlott ember volt. Barátai megkérdezték az orákulumot, vajon megjavulhat-e? Az orákulum azt válaszolta, hogy akkor javul meg, ha meghalt. Aztán váratlanul elesett és meghalt, legalábbis a világ szemlélete és felfogása szerint meghalt, de aztán meggyógyult és visszajött az életbe és elmesélte a szörnyű látomásokat, melyeket a másvilágban látott a társairól és az apjáról, majd a magánkívüli állapotában megtapasztalt rettegések hatására beváltotta a jóslatot a második életében: meghalt, és utána helyesen élt. Számos hasonló történetet olvasni a legendákban; ám én ezt magából a forrásból merítettem, ahonnan a többit is merítették, Plutharkosztól; valóban, Plutharkosz és Vergilius a legendáriumok két evangélistája. A tanulsága mindegyiknek ugyanaz, hogy legyen bár vasból a szívünk, Isten abba is belevési dicsőségének ismeretét és ítéleteinek félelmét; és az egyiptomiakat is rákényszerítette, hogy reszketve mondják: mindnyájan halottak vagyunk (2Móz 12,33), holott semmi nem vehette rá őket, hogy ezt mondják, mígnem már nem volt ház, melyben nem volt halott.

De ahogy a megduzzadt folyó félrelöki a homokzátonyt, a követ, a rönköt, ám a víz ott marad, hiszen a természet törvénye éppen az, hogy tovább haladjon a víz, és nem az, hogy a zátonyt vagy a követ sodorja ide-oda, ekképpen bár Isten összevegyíti ítéleteit és kegyelmeit, kegyelme mindazáltal megmarad, és a célja az, hogy akár ítéletei által is megmutassa kegyelmét. Ha a zátony, a kövek, a rönkök elzárják a medret, a víz talál magának más utat; ha az ember szívét megkeményíti Isten fenyítéke, és ezért alkalmatlan lesz Isten kegyelmére (igen, olykor Isten fenyítéke valóban efféle akadályt és megkeményedést munkál, mint a Fáraó esetében), a víz mégis utal talál, Isten kegyelme tovább fog áradni, és megmutatja magát másoknak, kegyelme majd másutt lesz hathatós, ahogy a Fáraó esetekor kiáradt az Izrael gyermekeire. És mégis, Isten emezeknek is csak úgy mutatta meg kegyelmét, hogy egyidejűleg lássák ítéletét is, és ezért azt kell mondaniuk, hogy Isten tárházában kegyelem is és ítéletis van; igen, Isten megváltoztathatná az egyiptomiakat, és közölhetné velük kegyelmét, minket pedig ítéletére vonhatna.

Isten kegyelmének első tette az lesz irántam, amikor látom, hogy ítéletet hajt végre másokon, hogy megvallhatom: az az ítélet rám vonatkozik, és ennélfogva szent félelem tölt el, lévén, hogy ugyanazon kárhoztatás alá esem; miként a lator mondotta a másiknak: az Istent sem féled-e te? Hiszen te ugyanazon ítélet alatt vagy! (Luk 23,40) Mikor Isten kiszabadította gyermekeit Egyiptomból, az a kegyelem teljessége volt, ugyanakkor azonban okulásuk végett láttatta velük hatalmát is, roppant haragját mások ellen. Isten kihozta őket, ez teljes kegyelem volt irántuk, de éjszaka hozta ki őket. Isten árnyékot, az ítélet jelét elegyített kegyelmébe, nyomorúságot a bőségbe, éjszakát a nappalba, halált az életbe. A végrehajtó angyal egyikük házába sem lépett be, Isten életben hagyta őket; de, noha meghagyta életüket, nem hagyta, hogy tudatlanok legyenek afelől, hogy a halál felülhetett volna az ő ablakaikba is. Mert az az angyal nem jöhetett volna olyan házba, melyben nem volt már halott.

Ne időzzünk tovább az első ház bejárásával, mely Egyiptomban volt. Itt a következő, a magunk háza, a birtokunk, a családunk. Egyházunkban egy rövidebb és egy hosszabb katekizmust használunk. Mindkettő ugyanazt tanítja, ugyanazt a vallást, de némelyek képessége a rövidebbet, másoké a hosszabbat igényli. Isten a halandóságunk ismeretével katekizál minket, miután megfosztattunk halhatatlanságunktól; megtanít rá, hogy felfogjuk halandóságunkat, miután magunkra hoztuk a halált. Isten ezt a hasznot hozza elénk a halálból, hogy szüntelen készülődve a halálra, ne rettentsen meg minket a halál, és még kevésbé legyen a kárunkra. Először is, egyedül törvénye látja el ezt a tisztet, mégpedig általános törvénye: morte morieris (1Mózes 2,17), és stipendium peccati mors est (Róma 6,23)– mindannyian vétkeztek, mindnek meg kell halnia (Róma 5,12). És ekképpen előbb törvényébe foglalja: statutum est, elvégzett dolog, hogy az emberek egyszer meghaljanak (Zsid 9,27), aztán, mintegy a törvény magyarázataként bemutatja nekünk nagy kátéját, a Szanhérib katekizmusát, hol is láthatjuk, hogy egyetlen éjszaka legvágatott csaknem kétszázezer vitéz (több, mint ahányat szomszédaink mostani zajos háborúikban együtt ki tudnak állítani, Ézs 37,36); vagy a Jeroboám katekézisét, hol is egymillió kétszázezer vitéz állt ki csatára (sokszorosa annak, amit az egész keresztyénség királyai fel tudnak fegyverezni és zsoldba venni), és ötszázezer férfiút, válogatott férfiakat, nagy erejűeket (ahogy a textus mondja) vágtak le ott egyetlen nap alatt (1Krón 13); vagy a Dávid  katekézisét, hol is hetvenezer férfiút emésztett fel a pestis, s nem tudjuk, mily rövid idő alatt (2Sám 24);  vagy ezt az egyiptomi katekézist, melyből nem lehet számokra következtetni, mert nem tudjuk hány házuk volt, ám nem volt ház, melyben nem volt halott; vagy bemutatja az első egyház katekézisét, hol is minden napot veres tintával kellene beírni, mert az egyház minden nap ötszáz, más példányokban ötezer vértanúval ünnepelt, akik a saját vérükkel örökítették meg nevüket a Jézus Krisztus evangéliumáért; vagy bemutatja az utóbbi idők római egyházának katekézisét, hol is reformációnk ellenében azzal dicsekszenek, hogy egy napon hetven milliót vágtak le, és még két milliót azok közül, akik megkísérelték és támogatták a reformációt; de akár kisebb katekézist is adhat Isten, megannyi meghitt barátunk temetésekor itt, templomunkban; és akár ennél is kevesebb oldalra, egészen rövidre is foghatja e gyülekezetnek a katekézisét, ha most ki-ki számba veszi a maga családjának minden egyes tagját a maga házában. Mert egy ház sincs, melyben nem volt halott.

Vajon nem hagytad-e otthon halott fiadat, akit meg kellett volna dorgálnod, míg volt remény, és nem tetted? Meg kellett volna verned őt vesszővel, hogy megmentsd lelkét a pokolból (Péld 23,13), és nem tetted? Ábellé, pásztorrá kellett volna nevelned őt, vagy Káinná, földművessé, vagyis valami foglalatosságra, mesterségre, hivatásra kellett volna nevelned, és nem tetted? Te hihetsz Istenben eskü nélkül is, de Isten megesküdött, hogy miután Éli nem fékezte meg fiainak álnokságait, soha semmilyen áldozat nem fogja a házát megtisztítani (1Sám 3,14) És aligha találsz Isten egész könyvében olyan heves végzést, ily határozottan leszögezett ítéletet, mint Éli fölött, amiért nem tartóztatta fel fiai álnokságát; mert az mondja itt Isten: oly dolgot cselekszem Izráelben, melyet valakik hallanak, mind a két fülök megcsendül bele (1Sám 3,11), vagyis hirtelen halált zúdít az atyára, aki engedékeny volt fiai iránt. Nem hagytál otthon ilyen halott fiút, nyakassága és engedetlensége miatt megholtat? Nem hagytál otthon halott lányt? Egy lányt, akit otthon kellett volna fognod, és nem tetted, hanem eltűrted, hogy Dínával elmenjen meglátogatni a föld lányait és így veszedelmes kísértéseknek tegye ki magát, mint Dína (1Móz 24)? Nem hagytál otthon halott szolgát, akit tökéletesen beavattál abba, miképpen csapjon be másokat, és most már magában tanulja az új leckét, hogy miképpen csapjon be tégedet? Nem hagytál otthon halott lakótársakat, halott zarándokokat, halott bérlőket? Akik felől, csakhogy hasznot húz belőlük, nem törődtél, milyen gonoszok, vagy milyen veszélyesek az államra? Gyűjtsd a férfiakat, nőket, gyermekeket és idegeneket kapud elé, mondja az Úr, hogy mindannyian megtanulják Isten törvényét (5Móz 31,12). Ha pedig nem törődtél az egész családoddal, és ha valaki halott a családodban a te gondatlanságod miatt, neked a király előtt kell számot adnod ezen alattvalójáról, az egek királya előtt ezen lélekről.

Megtekintettük hát (tervünk szerint) a házat Egyiptomban, ahogy a textus elénk adja, aztán a házat otthon, ahol lakunk. S van egy harmadik ház is, ez mi vagyunk, anyagház, sárból tapasztott falakkal, mi magunk, a testünk. És itt egy halott sincsen? Nincs bennünk halott? E ház nyomban romlásnak indul, amint elkészült. Születésünk után máris azt kezdjük gyakorolni, hogy meghaljunk. E háznak a gerendázata a csontozatunk; és csontjaim megavultak, mondja Dávid (Zsolt 32,3), és talán nem öregedése okán mondja ezt, hanem azért, mert, ahogyan Jóbmondja, csontjai tele vannak ifjúsága bűneivel (Jób 20,11). Ennek a háznak a vályogfalai a mi húsunk, és erőnk nem a kövek ereje, és testünk sem acél, ezért átkozott az a férfi, aki emberben bízik és testbe helyezi erejét (Jer 17,5). Ennek a háznak az ablaka a szemünk, és a szemem világa, már az is eltávozott tőlem, mondja Dávid (Zsolt 28,11), de nem tudjuk sem azt, hogyan, sem azt, mikor. A ház alapja a lábunk, és amellett, hogy lábunk elbotlik délben (ahogy a próféta panaszolja, Ézs 59,10), a Dávidé pedig úgy kihűlt, hogy semmiféle orvoslat és ápolás fel nem melegíthette (1Kir 1). És ennek a háznak a tetője és fedele a hajad zsúpfedele a fejeden, és nem is egy próféta megmondotta, hogy minden fejen kopaszság lesz (Ézs 15,2; Jer 48,37). A ház csakhamar összedől. Mégis, vajon nincs ott halott, abban a házban, mimagunkban? Nem halt meg a mi Elsőszülöttünk? A mi elsőszülöttünk (mondja Szent Ágoston) a mi szeretett bűnünk magzata; mert vannak ágyas-bűneink, de van házastárs-bűnünk is, és amit ezzel az asszonnyal nemzettünk, amit ezzel a bűnnel szereztünk, az a mi elsőszülöttünk, és immár halott, holott úgy gondoltuk, hogy soká fog mellettünk élni, de immár halott. Mert ahogy az első egyház egyik gonosz üldözője azt találta ki, hogy az élőket összekötözte holtakkal és úgy hagyta őket meghalni, épp úgy azok, akik minden vagyonukat hasznavehetetlen javakba fektetik, éppen azt találják ki, hogyan romboljanak le és pusztítsanak el mindent. Mindazáltal, az ember igazi elsőszülöttje a vallási és istentiszteleti buzgóság. Tudjuk, hogy van lélek, a lélek pedig tudja, hogy van Isten, és Istent imádni kell; és ez az imádat a vallás. És vajon nem ez az elsőszülött, aki immár halott oly sokunkban? Akiben nem moccan ez a lélek, akiben nem mozdul, nem mozog a vallása, annak már nem ver a pulzusa sem, és ez bizony, betegségnek a jele. Akiben nem bátorkodik a vallásért kiállni ez a lélek, nem javasolja, nem prédikál róla, annak szótlan fekszik a vallása; és ez betegségnek a jele. Akiben már nem táplálja ez a lélek a vallást, nem tesz semmit felépülésére, annak a vallása végleg elsorvad. Egyszóval, ha buzgósága ellobban, elsőszülöttje már halott. Ekként tehát ebben a három házban, Egyiptomban, otthonodban, és mi magunkban, egy ház sincs, melyben nem volt halott.

A negyedik ház, melyet most átkutatunk, ez a ház itt, ahol most találkoztunk, az Isten háza, ez a felszentelt a templom és altemplom. És ebben a házban is láttátok, és siralmas bőségben láthattátok, és szomorú szemmel láthattátok, hogy hosszú hónapok óta nem volt nap, amikor ne lett volna itt halott. Miért kell itt annyi halálnak történnie? Miért kell ennek így lennie, miért kell ezt így látni? Vajon nem lehet erről másképpen gondolkodni? Ennek a háznak a gazdája, Jézus Krisztus, már meghalt mindennek előtte. Itt meghalni tehát nem a vétkeink büntetése, az első Ádám miatt, hanem a második Ádám utánzása; ez a halál nem a természetnek, vagy a bűnnek, vagy a Sátánnak lerótt tartozásunk, hanem hasonlóvá válás ahhoz, aki meghalt érettünk. Ha a természetes halál csupa rossz volna számunkra, akkor Krisztus, a maga halálával, már e haláltól is megszabadított volna minket. Ám miután Krisztus halála gyógyszer az emberiség számára, azért a test természetes halála ennek a gyógyszernek az alkalmazása mindannyiunk számára, mert csak halál által lehet a miénk az a dicsőség, amit Krisztus szerzett meg számunkra a halálával. Ha ezt a gyógyszert azok, akiknek Isten ezt megszerezte, beveszik, kegyelme révén életet nyernek általa. Elsőszülöttjük halott; a test előbb formáltatott, mint a lélek; és a test halott. Rákhel siratta gyermekeit, és nem lelt vigasztalásra, mert nincsenek (Jer 31,15; Máté 2,18). Ha nincsenek már ezek a gyermekeink, szüleink, barátaink, szomszédjaink, ha a teljes megsemmisülésbe tűntek, akkor mi nem találhatunk vigasztalást felőlük; de Krisztus, aki azt mondja önmagáról, hogy ő az élet, azt is mondja, hogy ő a feltámadás, nehogy azt gondoljuk, hogy csak ehhez az életünkköz volna köze. Kiválasztásunkkor szövetségre lépünk Krisztussal, keresztségünkben összeházasodunk vele, a sírban őmellé vetnek nekünk ágyat, és a feltámadáskor országát örököljük és vesszük birtokba. És éppen ezért ezek a szavak, hogy nincsen olyan ház, melyben nem volt halott, nemcsak szomorú belátással hatnak ránk, hanem nagy vigasztalással szolgálnak nekünk, hogy senki sem hal meg annyira, hogy ne támadhatna fel.

Most pedig nézzünk körbe másképpen e házakban.

Eddig úgy jártuk be ezt a négy házat, Egyiptomot, a családunkat, magunkat és az egyházat, mint a fertőzés, a testi és lelki pestis megannyi helyszínét, ahol bűneink puskaport halmoztak fel és Isten haragjának szikrája tüzet vetett rá. De most textusunknak ez a kifejezése: nem volt– egy ház sem volt, melyben nem volt halott – arra hív, hogy alaposabban vizsgáljuk meg Isten kegyelmét. Mert, akárhogyan is volt, most már nem úgy van. Látni fogjuk azt is, milyen messze ragyog a reménysugár ezekben a házakban, mert most már nem úgy van, és nincs már halott e házakban; hanem megszűnt a fertőzés (a testi és lelki fertőzés), és így azok, akik élnek, nem halnak meg, mint korábban; de nem halottak azok sem, akiket mi halottaknak neveztünk; él a lelkük Ábrahám kebelén; és él a testük a Jézus Krisztus szövetségében és örökségében, a boldog feltámadás kimondhatatlan bizonyosságában.

Mindazáltal, az első házban, Egyiptomban nem jutunk tovább. Itt holtak voltak, és most is halottak vannak, világosan láttuk Isten haragját ellenük; itt nem látjuk a reménysugarakat, sem azt, hogy nem halnak meg többé, sem azt, hogy itt a boldog feltámadásnak valami reménye lenne azok felől, akik meghaltak. Lám, elsőszülöttjeik halálának félelmes csapása nem nehezedik rájuk, hanem kiáltásra készteti őket, zajongásra, kétségbeesett lázadásra: omnes moriemur, mindannyian halottak vagyunk; és lám, gonoszt jövendöltek önmaguk felől, mert folytatták ama bűnt, mely rájuk hozta a csapást, és Izrael gyermekeit a Vörös tengerig üldözték, melybe belevesztek. Így nemcsak csak a házaikban lakozók egyikére hoztak halált, hanem ahogy a történet elbeszéli és a zsoltár megismétli: egy sem maradt meg közülük  (2Móz 14,28, Zsolt 106,11). Ezért az ő esetükben nincs vigasztalás a kegyelem első sugarából, és így az a mondat, hogy halottak voltak, vagy meghaltak, nem sugallhatja azt, hogy immár nem halnak meg. Isten fenyítéke úgy sújtott le rájuk, hogy megvonta tőlük a megjobbulást, és végleges és teljes pusztulásukig üldözte és követte őket. Ami pedig a második reménysugárt illeti, hogy ami a világ szemében halottnak tűnik, az éppenséggel a halál keze által vitetik át egy jobb életbe, hogy boldogságot lásson lelkük, a feltámadás záloga pedig öröm és dicsőség felől biztosítsa testüket Isten szentjeinek közösségében, nos, efelől Mózeskevés remélni valót hagyott felőlük. Hiszen éppen itt ekképpen buzdítja honfitársait: az egyiptomiakat, akiket ma láttok, soha többé nem látjátok (1Móz 14,13).  Soha többé ebben a világban, soha az eljövendő világban. Szeretteim, ahogy Isten elkülönítette Gósen földjét Egyiptomban (1Móz 47), egy helyet az igazaknak a gonoszok közepette, úgy minden Gósenbenvagy Egyiptom is, kígyófészkek az árnyas kertben, miként ebben a városban is (melyet az evangélium értelmében szent városnak nevezhetünk, ahogyan Krisztus is szent városnak nevezte a bűneit megsokasító Jeruzsálemet, mert nem vetette el törvényét, de nem engedelmeskedett annak; ekként bár haragra lobbantottátok Istent a bűneitekkel, de mivel megtartottátok a vallása igazságának buzgó megvallását, én most az Ő nevében, és könyörületes szíve szerint szent városnak nevezlek titeket), lám, még ebben a városban is, kétségtelenül Isten keze sújtott le a halálos fertőzéssel sok ezrekre, akiket ez még annyira sem indított meg, mint az egyiptomiakat, hogy azt kiáltották volna: omnes moriemur, meghalunk, vagy: meg kell halnunk, hanem: edamus et bibamus, eras moriemur, azaz: együnk, igyunk, gyönyörködjünk, és szerezzünk hasznot, mert holnap meghalunk (Ézs 23,13; Luk 12,19), és ekként vágattak le Isten keze által némelyek rablás közben félig üres házakban; mások tivornyázás közben mulatozó és kicsapongó házakban; mások sóvárogva és bujálkodva kéjházakban; és úgy vették magukhoz a fertőzést és a halált, mint Júdás a bemártott falatot (János 13,26) halálba mártva és bűnbe merítve. Meghaltak, akiket a kéjvágy a fertőzés állkapcsai közé hajtott a bordélyházakban, fertőt keresve egy másik fertő pusztította el őket; mások kapzsiságból vezérelve zsákmányért törtek be házakba, ahol mások ruhásszekrényét túrva a saját szemfedőjükre akadtak, mert a kifosztott házban fertőzödtek meg halálosan. Mások erős italokkal akarták feledni a bút, s járták rendre a mulatókat, ahol Dávid átkának serlegéből, a kárhozott emberek poharából ittak halált e fertőzött helyeken (Zsolt 75,9). Bizony, ezek az emberek, akik bűneikben haltak meg, haldokolván is bűnt cselekedtek, és annyi bűntől eltelve keresték és üldözték a halált, hogy kevés vigaszunk van belőlük; textusunk kifejezése szerint: halottak voltak; és halottak most is. Amit Mózesmondott az egyiptomiakról, attól tartok, nekünk is azt kell mondanunk emezekről: soha többé nem látjuk őket.

De Isten vigasztalást ad ebből az igéből a másik házban; ez a másik ház pedig a domus nostra,a mi lakóházunk, az otthonunk, a családunk. Voltak ott halottak. Halottak voltak, de Isten jóságából már nem azok. Ha a halálnak ez a megízlelése az élet megízlelése volt számunkra; ha Isten kezének ez a ránk terhelődő roppant súlya alaposabb önvizsgálatra riasztott fel minket, hogy ezután hűségesebben tegyünk eleget kötelességeinknek családunk valamennyi tagja iránt, akkor talán elmondhatjuk, vigasztalásunkra és az Ő dicsőségére, hogy volt egy fiú, aki halott volt engedetlensége és lázadozása miatt, volt ott egy lány, aki halott volt a könnyelműsége és a csábító társaság miatt, volt ott egy szolga, aki halott volt, mert csalárdságot és hamis gyakorlatot űzött; volt ott egy halott, de Isten új életet lehelt belénk. Igen, az Úr a szélvihart enyhítő leheletté, a holtak bűzét pedig jó illattá tette számunkra. A szélroham, amely ellobbantja a gyertya lángját, felszítja a tüzet. A fenyíték, mely megkeményített némelyeket, minket megszelídített és megjobbított; és bár voltak ott halott fiúk, és halott lányok, és halott szolgák, ám Isten ítéletének ez a szent átérzése nemcsak a jövő számára őriz meg, hogy immár nem fogadunk be a családunkba ilyen halott tagokat, hanem új életet ad azoknak is, akik korábban (e fenti értelemben) halottak voltak, áldott feltámadást ad nekik minden bűnös megszokásukból, Isten kegyelmének ereje által, ámbár véres kézzel ragadta meg őket, és keserű pohárt itatott velük és kemény csapással sújtotta őket. És amint Krisztus mondja magáról, úgy mondják majd Őáltala ők is: halott voltam, de íme, élek (Jel 1,18). És Istennek kegyelméből vagyok, ami vagyok (Jel 1,18).

Ugyanezt a vigasztalást vesszük a textus eme mondatából a harmadik házunkban is; ez a harmadik ház nem domus nostra, hanem domus nos, nem az a ház, ahol lakozunk, hanem az az ház, amit hordozunk; nem a mi házunk, hanem mi magunk az a ház. Voltak ott halottak. Voltak, de már nincsenek. Mert, szeretteim, korábban mondottuk nektek, amikor bejártuk ezeket a házakat, hogy a mi elsőszülöttünk (emlékezzetek csak: voltak elsőszülöttjei Egyiptomnak, és ez vezetett az alkalmazáshoz), nos, a mi elsőszülöttünk ebben a házban, mi magunkban: a mi buzgóságunk. Nem csupán és általában a vallásunk, hanem buzgóságunk a vallásunk iránt. Mert a vallás, általában, természetes a számunkra; a természeti ember természetesen módon bír valami isten-érzékkel, és ezért hajlik is arra, hogy imádja ezt a hatalmat, amit istenségként fog fel; és ez az imádat a vallás. Ez az általános istenfélő érzület azonban mindenekelőtt buzgóságot terem bennünk; ez a vallás felfokozása.

Primus actus voluntatis est amor. A filozófusok és teológusok egyeznek abban, hogy az emberi akarat nem lehet tétlen, és az emberi akarat első aktusa a szeretet. Mert amíg az akarat nem szeret, nem kedvel, nem választ valamit, amíg nem akar bírni valamit, addig nem akarat. És nem tud magának Istent megelőző tárgyat találni. Így ez az első, általános és természetes isten-szeretet nem születik a lelkemben és nem az én lelkem folyománya, hanem teremtetett és lelkembe árasztott szeretet, ahogy a lelkem is az. Nincs oly lélek, mely lélekként ismerhetné magát az általános értelemben vett istenszeretet nélkül. De Istent szeretni mindenek felett annyi, mint szeretni őt minden képességemmel. És a vallási istenszeretetnek ez a felfokozása, nos, ez a vallás elsőszülöttje, a buzgóság. A vallás, vagyis annak a hatalomnak az imádata, akit én Istennek nevezek, ez tesz engem emberré; a természeti embernek is van vallása, de engem a buzgóság tesz atyává és ajándékoz meg utóddal, elsőszülöttel. A vallás révén magam is Ádám vagyok, ám a buzgóság révén Ábel vagyok, aki az új Ádámtól fogantatott. Mármost, ha meggondoljuk a közelmúltat, aligha volt ház, aligha volt köztünk bárki, akiben ez az elsőszülött, ez a buzgóság nem halt volna meg. A tapintat a hajónk tőkesúlya, ez tart egyensúlyban, csakhogy a buzgóság a rakomány, a cargo, maga az árú, amely gazdaggá tesz az élők földjén, és bizony, úgy jártunk mindannyian, hogy többre becsültük a ballasztunkat, mint a rakományunkat, a tapintatot, mint a buzgóságot. Többet törődtünk azzal, hogy elnyerjük a nagy emberek tetszését, mintsem az Istenét; többet foglalkoztunk az idők képzelt változásaival, mint a változhatatlan örökkévalósággal. Aztán, amint vihar idején oly gyakran megesik, hogy az emberek a rakományukat, az árujukat dobják ki a fedélzetről, de sosem a ballasztjukat, épp úgy mihelyt azt hittük, hogy viharba kerültünk, a vallás miatt, nyomban kidobtuk a buzgóságot, a rakományunkat, és ragaszkodtunk a ballasztunkhoz, a tapintathoz, és azt gondoltuk, elég zavartalanul, folyamatosan, csendesen és tapintatosan hajózni e világban, és akkor idővel, még ha nem is egyenest, biztos révbe érünk. Így aztán elsőszülöttünk ebben a házban, a buzgóságunk bennünk halott volt. Volt! Íme, itt van textusunk vigasztaló szava! És most, most, hogy Isten kezébe vette rostáját, és megrostálta egyházát; most, hogy egyenes és hajlított lepárlókba tett minket, és nehéz és bonyolult kísérletnek vetett alá, forró tűzre vetett minket, és sokkal értékesebb anyagot és esszenciát hozott ki belőlünk, mint voltunk annak előtte; most, hogy Isten újra hevítette, újra finomította, újra párolta a buzgóságunkat a megpróbáltatásoknak ezen a tüzén, öleljük át és becézgessük csak buzgóságunknak ezt az új feltámadását, melyet maga Isten Lelke fogant és szült bennünk, és teljes szívünkből térjünk vissza Istenhez, senki mással nem megosztva, senki másért föl nem tartóztatva szeretetünket, mégpedig az igaz vallás tisztaságában, ingadozás nélkül, senki tetszését nem keresve, és a hamis vallás seprőjéből egy cseppet sem hörpintve; mert micsoda nyomorúság lenne, ha mérget kellene bevennünk gyógyszer helyett. Ha tehát helyesen fogadjuk Isten fenyítékét, bizony örömünkre szolgál majd e mondat a textusunkból: ebben a házban, mi magunkban halott volt elsőszülöttünk, a mi buzgóságunk; halott volt, de immár nem az.

Végül, a negyedik házban, ebben a házban, ahol most vagyunk, Isten és az ő szentjei házában Isten ennek a vigasztalásnak gyönyörű sugarát árasztja ránk, textusunknak ezzel a mondatával:voltak ott halottak.Mennyire illik rátok, itt ezen a helyen, amit Mózesnek mondott Isten: oldd le a te saruidat lábaidról; mert a hely, amelyen állasz, szent föld (2Mózes 3,5).Oldj le mindent önhittséget, minden rangot, evilági biztosítékot, és fontold csak meg, milyen földön állasz most; szent földön állasz, mert itt keresztyének vannak eltemetve, s ezért van másodjára is felszentelve e hely. E falak közt a legkisebb szellő is a fiú szemébe fújhatja az apát, vagy a férje szemébe a hitvesét, vagy a hitvesébe a férjét, vagy mindkettőjüket gyermekükébe, vagy gyermekeikét az ő szemükbe; itt minden egyes szállongó porszem egy-egy keresztyén része; itt nem az mutatja meg a rangod, hogy miféle méltóságok padsorában ülsz; itt kérkedhetsz a padszomszédjaiddal, mert itt a férjed, vagy a feleséged vagy a gyermekeid vagy a barátaid sírjai között ülsz. A törtető udvaroncok nem váltogatták helyüket annyiszor a királyi udvarnál, mint itt a holtak e templomi temetőkertekben. Mostanában sokat láttuk, hogy szinte minden helyen és poszton kettő jutott kettőre. Ilyenformán itt is, szinte minden egyes sírt kétszer hantoltak be; és miként Krisztus feltámadásakor, halottak keltek ki sírjukból, akiket újra eltemettek, akként e mostani siralmas nyomorúságunkban láttuk, amint előbb sírba helyezték a holtakat, de mielőtt behantolták volna őket, kivették a sírjukból, hogy másnak is helyet szorítsanak mellettük. De halottak mindannyian? Voltak, mondja textusunk. Igen, halottak voltak, ahogy ti látjátok, ezért nem tiltjuk el a szemet, hogy eleget tegyen hivatalának, és szent elérzékenyüléssel könnyeket hullasson azokért, akik emberi tekintet szerint meghaltak. De mindegyikben volt egy rész, amely nem halhatott meg, mert azt az élet Istene lehelte beléjük a maga szájával a maga bensőjéből. Nos, abban részben, mely meghalhat, halottak voltak, de ebben a részben nem azok. Az ember lelke sincs biztonságosabban belefoglalva Isten kebelébe, mint az ember teste a feltámadás szövetségébe és örök végzésébe. Hiszen amikor Isten kitép egy lapot az élet könyvéből, vajon a pokol tüzére hajítja megannyi választottját, örök romlásban hagyva őket? Ugyan, melyik testet vonakodna Jézus Krisztus a kezébe venni és felkölteni a sírból, hogy felvegye istenségébe, isteni mivoltába mindannyiunk testét, ha már testet öltésekor egy személyében magára vette az egész emberiséget? Ahogyan az én igaz bűnbánatom újra beleoltott engem az én Istenembe, és újra betagolt engem az én Üdvözítőm testébe, és ezért senki sem feddhet meg, mondván: bűnös voltál, épp úgy, miután ezek a tetemek a Mindenható Isten hatalmából meg fognak elevenedni, és élni fognak az Ő terve szerint, mi sem mondhatjuk, hogy halottak, hanem csak azt, hogy halottak voltak. Amikor majd idő többé nem lészen (Jel 10,6),halottak sem lesznek többé, hanem megújulnak, vagy még inkább: folytatják életüket. Mindazáltal, szeretteim, jelen állapotukra tekintve a sírban (amely mindannyiunk állapota lesz, mely nem megsemmisülés, hiszen Isten szentjei nem lesznek semmivé), ezen állapotukat nem kell elsiratnunk, mintha eltávozván e világból bármit is elveszítettek volna, ami javukra szolgál. De éppen így nem is örvendezünk ezen állapotnak, nehogy szükségtelen veszedelemnek tegyük ki magunkat, azt gondolván, hogy nélkülözünk valamit, ami javunkra szolgálna, s azt már a halottak élvezik. Ha van két azonos életkorú férfiú, és az egyik alszik, a másik pedig ébren van éjszaka, hajnalban mindazáltal mindketten azonos életkorúként serkennek fel. Ekképpen, azok, akik évszázadnyi éjszakán át aludtak a sírban, és azok, akik az utolsó napon ragadtatnak majd el az ég felhőin (1Thessz 4,7), hogy találkozzanak az Úr Jézussal az égben, egyszerre fognak testben belépni a mennyekbe. Sem ezrednyi év miatt, sem az öregségük okán, sem a lelkük miatt, mely testük előtt távozott, nem mondhatjuk róluk, hogy akár egy perccel megelőznék a mi testünket, hiszen már a mennyekben leszünk, ahol nem számlálunk időt. Az óra és a napóra afféle kései találmány itt a földön; a mennyben viszont a Nap és a Föld afféle kései találmány. Isten maga végtelen, sőt végtelen-túli, elgondolhatatlan tér, elgondolhatatlan terek millió és millió valósága már a teremtés előtt. A mi délutánunk épp olyan hosszú lesz, mint Isten délelőttje; mert ahogy Istennek nincsen kezdete, úgy sosem látjuk meg végét; de azok, akiknek most a sírján tapodunk, és mi is, akik fölött majd mások tapodják a temető földjét, mi mind egyszerre találkozunk ott, ahová befogadtatunk. Bár holtak voltunk, holtak e házakban, holtak a bűnös Egyiptomban, holtak a családunkban, holtak önmagunkban, holtak a sírban, mi mind befogadtatunk ama vigasztalással, ama dicső vigasztalással, hogy: halott voltál, mégis élsz. Lépjetek be hát, áldottaim, az országba, amely számotokra készíttetett kezdetektől fogva óta. Ámen

fordította: bszi