Várni

Vannak idők, mikor legfontosabb érzéseinket, sőt egész magatartásunkat egy-egy szóban is ki tudjuk fejezni. Ez egyszerre jó, és veszedelmes, mert  amúgy is könnyen inflálódnak a szavaink, hát mégha okkal, oknélkül alkalmazzuk őket. Ilyen infláció sújtja a mostani ádventben a várakozás kifejezést. Igen, ádventben várakozunk. Legősibb módon Isten igéretének nagy beteljesedésére várunk, az örök Ige testetöltésének, Krisztus születésének ünnepére készülünk, az isteni szeretet legmélyebb, személyes valóságát ünnepeljük. De várakozunk sajátos ünnepszokásaink elérkezésére is, a néhány napig tartó nyugalomra, a családtagokkal, rokonokkal való találkozásra. Gyermekeink és unokáink pedig nem is titkoltan az ajándékokra várnak. Így mindenünnen zeng a szó: várakozás. Mert, jó várni – ahogy Jeremiás próféta is mondja. 

De hogy valamit mégis visszanyerjünk a várakozás értékéből, s a prófétával együtt igaz szívvel mondhassuk (várni jó!), hadd állítsak most ide egy másik, fájdalmas vonatkozást is. Ugyancsak Jeremiás próféta mondja egy igen szép korszak kellős közepén, mikor boldog önfeledtséggel éltek az emberek, és nem keresték Isten kegyelmét, mert elteltek saját magukkal: “Miért békességre várni, holott nincs semmi jó; gyógyító időre, holott ímé itt van az ijedelem.” (Jeremiás 8:15) Ünneprontó szavak ezek, ünnepen is mondta őket. Kemény prófétai beszéd, de mély tapasztalat tükrőzödik benne. Minek várni, ha nincs semmi jó, ha a gyógyító idő nem érkezik el?! Igen,ismerjük el, van a várakozás dimenziójában ilyen tapasztalat is. Viszont milyen érdekes, amikor mint a csutkavár összedőlt a nagy nehezen fölépített élet, akkor meg éppen azt mondja a próféta: várni jó. “Jó az Úr azoknak, akik várják őt” (Siralmak 3:25)  Siralmas könyvében mondja ezt, melynek leírásai annyi mindent idéznek a mai korból is. Mégis, várni jó – ez az összeomlás iszonyú valóságának elrejtett, döntő üzenet. Mit mondjuk tehát?

Jó várni? Vagy hiábavaló, sőt rossz várni? Nagy kérdése ez életünknek.  És azzal, hogy a próféta éppen fordított helyzetekben idézi ezt a két tapasztalatot, még élessebbé teszi a kérdést. Vajon, tudunk-e rá válaszolni? Feltehetően, nem. Ám Isten a kérdést örökre eldöntötte, mert ígéretét Krisztusban beteljesítette, és a várakozásunkat, mely lehet olyan, mint a virrasztás, vagy mint az éjjeli őrködés, vagy mint álmatlan gondban, sötétségben töltött idő, a várakozásunkat beteljesítette. Isten válaszolt helyettünk és értünk a mi nagy, nyugtalan kérdésünkre: jó-e várni vagy éppen hiábavaló a váradalom?! Krisztusban válaszolt, az Ige testtélételében, a kereszthalálban és a feltámadásban válaszolt.

Megnyitotta a magában roskadozó, reményből mindegyre csüggedésbe hulló ember számára örök szeretetét. Várni jó, mert immár tudjuk: a szeretet soha el nem fogy, a szeretet nem kapitulál, a szeretet megmarad – és mert megmarad a szeretet, boldogan remélhetjük: mi is megmaradunk. Boldog várakozást.