Ünnepváltás

A világot, s benne Európát, és még közelebbről hazánkat roppant erők rázták a huszadik században. Háborúkban és forradalmakban, utópiákban és nagy sors-rontásokban szakadt és romlott sok-sok ország érvezredes közössége, és vesztek milliók és milliók. Sok a gyászunk, sok a gyászolni-valónk. Ezt szomorúan igazolja az is, hogy a gyászmunkára ez a mi kevéske, alig húsz éves szabadságunk sem volt elég, a rontás hatalma ma is nagy. Bizony, könnyebben indulunk szerteszét, mint gyülekezünk egybe, ahogy Ady mondja A szétszóródás előtt című, megrendítő versében: „fölolvaszt a világ kohója/ S elveszünk, mert elvesztettük magunkat.”

Ma mégis ünnepváltásról szeretnék szólni – gyász helyett örömöt ünnepelnek ma a magyar reformátusok a Kárpát-medencében és szerte a világon. Korábban ez nem így volt. 2004. december 5-e után, a balvégzetű kettős-állampolgársági népszavazást követően az egymáshoz látogató, egymással testvéri kapcsolatot tartó reformátusok december 5-én találkoztak, s vigasztalgatták egymást nagy megrendültségben és súlyos gyászmunkában. Az akkori esztendőket értetlenség lengte be, az idézett Ady-vers értelmében mondogattuk: elveszünk, mert elvesztettük magunkat, - szabadon döntöttünk, hogy lemondunk a testvéri közösségről. 2009-ben azonban, éppen május 22-én, Debrecenben a magyar reformátusok a Kárpát-medence országaiból közös alkotmány fogadtak el, s együtt ünnepelték meg egységüket. Azt a titkot állították középpontba, amit a debreceni találkozó jeligéje fejezett ki: „Krisztus a jövő, együtt követjük őt!” 

Ebben a közös Krisztus-követésben megszűnik megosztó erőnek lenni a nyelv, a hagyomány, a történelmi sors, a sajátos érdek, csendesülnek a viták és gyógyulnak a sebek. Ez az ünnepváltás lényege: gyászból derűre, széthullásból közösségbe, vereségből reménységre. De mindig úgy, hogy azt a Krisztust követjük, aki megannyi nagy történelmi drámában, egyéni összeomlásban megújította rajtunk kegyelmét. Ha őt követjük, nyilván nem magunkat ünnepeljük. Május 22-e ajándék-nap, mely hálás életre buzdít. Akkor lesz igazán ünnep, ha nemcsak a mi napunk, a reformátusoké, hanem jel és szerény meghívás mindenki számára, tanúság, hogy az Üdvözítő megsegíti övéit. Hálásak vagyunk, hogy magyarul mondhatjuk magyaroknak: nem adatott más név az ég alatt az embereknek, amelyben üdvözülhetnének (ApCsel 4:12), mint a Krisztus neve -  benne biztos az üdvösség.