Ünnepre

Attól tartok, hogy ez a mai reggeli üzenet kevesekhez jut el, hiszen ünnep van, és az ünneplés ősi és örökös rendje az, hogy készülünk. A készüléshez pedig belső csendre, megtisztulásra, elmélyedésre van szükség. Ilyenkor nem szívesen figyelünk másra. Mégis, hadd szóljak arról az örökös rendről, hogy amikor ünneplünk, akkor az elmúltak fényébe állunk, hiszen  ez a fény túlmutat rajtunk, és a jövendőbe vetít sugarat. Hogy ez így lehessen, ahhoz a mélyértelmű, mára sajnos elkoptatott, szép latin szóval: reprezentálnunk kell. Azaz újra jelenvalóvá kell tennünk a régieket. A kérdés csak az, hogy miképpen tesszük ezt. Meggyőződésem, hogy többnyire és igen helyesen úgy, hogy ünneplésünkbe bevonjuk azokat a magasztos szimbólumokat, melyek nemcsak emlékeztetnek minket, hanem a régiekkel egyesítenek is bennünket. Helyesen tehát úgy tesszük, hogy felidézzük az egykori eseményeket, s az ünnep idejére rendelkezésükre állunk, alájuk vetjük magunkat, mert az ünneplő mindig kevesebb, mint az ünnep vagy az ünnepelt. Éppen ezért – s ezt mi magyarok igen jól tudjuk –, a hatalmasok mindig is féltek az igazi ünnepektől, különösen a szabadság és a méltóság ünnepeitől. Féltek, mert az ünnep emlékeztetett, és sosem volt teljesen kiszolgáltatva a hatalomnak, a sanda politikai céloknak, ezek nem tudták sosem teljesen birtokba venni az ünnepet. De nemcsak erről kell szólni ünnepre készülődve, hanem arról is, hogy ha mi akarunk a régiek helyébe állni könnyen megtörténik, hogy éppen a jövő elől zárjuk el a régiek felől érkező fényt. S ezzel éppen leszünk azok, akik elzárjuk a remény útját. Ma, március 15-én országunkban újra sokan fanyalognak, vagy éppen félnek. Ám vannak, akik káromkodva indulnak az ünnepre. E helyről kell kijelentenem, hogy sem a református egyházhoz, sem a magyarországi keresztyénekhez nincsen semmi köze annak az önmagát reformátusnak nevező, de mindenféle keresztyén nevezetre méltatlan meghívónak, mely gyalázkodó mottóval invitálja az embereket egy templomba. Templomba rendesen harangszó hívogat vagy Jézus Krisztus szabadításának jó híre, az evangélium. Itt bizony  arról van szó, hogy némelyek Petőfi Sándornál is fontosabbnak tartják magukat – de ócska káromkodónak bizonyulnak.

Én arra buzdítom ma reggel a hallgatókat, hogy csak oda induljanak ünnepelni, ahol igazi alázattal, hálával és szabad méltósággal találkozhatnak. Petőfi Sándor egykori ambíciója nem az volt, hogy keserű költői sorai hívogassanak templomba. A Nemzeti Dal ugyanis ezzel a látomással ér véget:  „Hol sírjaink domborulnak, Unokáink leborulnak, És áldó imádság mellett Mondják el szent neveinket.” Itt nincs helye sem mocskolódásnak, sem káromkodásnak, mert imádságunkban Istent dicsőítjük, Neki adunk hálát, és Tőle kérjük a derült jövőbe látás kegyelmi ajándékát.