Tudás? Tudatlanság?

Évtizedek óta töprengek azon, hogy merre viszi egy tanító vagy tanár a rábízott gyermekek gondolkodását azzal, amit nem tud, vagy éppenséggel nem akar tudni. Az első hittanóráimat egy kis dunántúli faluban tartottam, még a pártállam idején. A principálisom életbe léptette azt, ami papíron akkor is megvolt, hittanórákat szervezett az általános iskolában. Ebből aztán nagy cirkuszok támadtak, mert a pártállam az 1980-as évek elejére már „lebeszélte” erről szülőket, vagy inkább az egész országot. Én meg kezdő segédlelkészként, mindenféle komolyabb pedagógiai készültség nélkül tanítani kezdtem. Úgy, hogy szinte alig tudtam valamit. De annál is jobban nyomaszt azóta is, hogy mit nem tudtam az életről, vallásról, a keresztyénségről, Istenről. És csak találgatom, hogy ez a nem tudás milyen hatással volt a gyermekekre. Ez a kérdés most újra igen élénken foglalkoztat, érdekes, de talán nem szokatlan módon az Egyesült Államokban kirobbant súlyos társadalmi konfliktusok okán. Valamikor éltem Amerikában, dolgoztam illegális segédmunkásként, láttam rendőröket vadul üldözni menekülő tolvajt, láttam tüntetéseket, és a felgyújtott gettót Chicago déli részén, és ismerem valamennyire az önboldogító társadalom kegyetlenségét, és a faji kérdés iszonyú veszedelmeit. Most pedig látjuk a tudósításokat az egész konfliktus-rengetegről, melyet különös erővel hat át a műveltek, a felső középosztály, az értelmiség ideológiai szerepe, mert sokan közülük szellemi vezérei, multiplikátorai a feszült indulatoknak. A ledöntendő szobrok, betiltandó alkotások és gondolatok listája utópiák, forradalmas igények melléktétele, a legfőbb indulat a múlt teljes eltörlése. Ez tereli erre-arra a vágyakat, mintha a jövő csak a felégetett múlt üszkös tarlóján csírázhatna ki. A kérdés az, hogy mindezt vajon valami biztos előre-tudás vezérli-e, vagy valami tudatlanság? Én azzal mentegetem magam egykori ügyetlenkedéseimért, hogy bár sok mindent nem tudtam, de azt nem mondanám, hogy nem is akartam tudni. Az ideológiák lényeges eleme viszont éppen ez a nem-akarás. Nem tudni a múltat, meg sem sejteni, hogy kicsoda valójában az ember és mire képes, mellőzni a régi korok intelmeit, és félresöpörni az elődök tapasztalatait. Íme, itt van velünk megint a régi igézet: a múltat végképp eltörölni. Csak tűnődőm, hogy az értelmiség merre akarja terelni a világot ezzel a nem-tudással: biztos révbe-e, vagy elhajítva az iránytűt, kilátástalan viharok kellős közepébe? Kívánnám: gondolja végig mindenki, aki ügyesebben forgatja a szót, szakértelemmel terelgeti a gondolatot, szebben fogalmazza meg az álmokat, vajon mivel hat jobban? Azzal-e , amire megtanította a múlt, vagy azzal-e, hogy nem akar tudni róla.  S talán még tudja, amit nem akar tudni.