Tamás-nap

Bár tudom, hogy a kalendárium szerint ma nem a Tamások névnapját ünnepeljük, de a húsvétot követő vasárnap mindig elém hozza Tamás apostolt, akit egyszerűen csak hitetlen Tamásnak nevez a köznyelv. Ő az, aki Krisztus feltámadásának napján nem tartózkodott tanítványtársai körében, mikor megjelent az Úr, s aztán a társai boldog beszámolóját elutasítva súlyos kétségeit fejezte ki, és ragaszkodott a közvetlen megtapasztaláshoz. A mai korban ez a mi Tamásunk különös fényben áll előttünk, hiszen hitetlenkedő és kétségeskedő korban élünk, amikor ennek olykor még divatja is járja. Mintha a felnőttséghez és az emberi lét teljességéhez feltétlenül hozzátartozna mindennek a kétségbe vonása, vagy mintha csak akkor fogadhatnánk el valamit, ha mi magunk is közvetlenül megtapasztaltuk. Így aztán Krisztus nagyszerű gesztusát is úgy szoktuk értékelni, hogy azzal, hogy Tamásnak mintegy külön is megjelenik egy héttel a feltámadás után, maga Krisztus is nagyra értékelné a kételkedést. Mintha azzal, hogy külön is igazolja önmagát Tamás előtt, az emberi létnek ezt a különös dimenzióját is felmagasztosítaná.

Ismerjük be, sok igazság van ebben az érzésünkben. Lám, Krisztus nem hagyja magára a kételkedő embert, hanem megmutatja magát. Fokozhatjuk is ezt: lám, Krisztus nem ijed meg a kételkedő embertől, nem úgy, mint mi, akik gyakran megrettenünk, ha kételkedésbe ütközünk, mert a mások kétsége és hitetlensége bennünk is felnyitja saját bizonytalanságunkat és ingatagságunkat. Mi tehát kerüljük az ilyet. De lám, Krisztus áll elébe! – mi több, jön hozzá, és amit egy hete nem engedett meg a sírkertben Máriának, hogy megérintse, hogy érezze, hogy fizikailag is megbizonyosodjon hús-vér valójáról, azt most Tamásnak, a hitetlenkedőnek nemcsak engedi, hanem fel is szólítja rá.

Mégis – úgy érzem –, ettől még nem lenne annyira meghatározó ez az evangéliumi feljegyzés, hiszen a többiekről is elmondják az evangélisták, hogy hitetlenkedtek. Van itt egy nagyobb titok is. És azt hiszem, Tamás ezért fontos a számunkra. Mert Krisztus nem a hitetlenkedést vagy a kételkedést magasztalja fel, számára ez egyáltalán nem fontos, számára Tamás a fontos. Ez pedig azt jelenti, hogy Tamás hitre jutása, – ahogy Krisztus mondja: láttál és hittél -, olyan ajándék, amelyért a hála és az örvendező dicsőítés mindig Istennek jár. Mi, mai tanítványok is szüntelen keressük a módját, hogyan hatoljunk át a kétségek burkán, és érintsük meg Isten szeretetével a hitetlenkedő ember szívét. Egykor ott, húsvét után egy héttel, látjuk, a tanítványok bizonysága nem volt elég ehhez. De nem mondhatjuk, hogy szükségtelen is lett volna. Így van ez ma is. A mi dolgunk a zsoltáros és az apostol szavával annyi, hogy higgyünk és szóljunk. Egészen pontosan: az a dolgunk, hogy szóljunk, mert hiszünk. De a hitre jutás áldásáért és öröméért mindig Istené a dicsőség. Úgy, ahogy a tékozló fiú  példázatában mondja Jézus a morgolódó, ámbár hűséges, az engedelmes, ámbár keménykedő, az Atya házában maradó, ámbár ítélkező idősebbik testvérnek: ez a te testvéred meghalt és feltámadott, neked is örülnöd kellene tehát! Elébe szaladt a megtérőnek – micsoda túlzó gesztus, kiment az idősebbikért – micsoda mély szeretet.