Főoldal Publikációk Szolzsenyicin

Szolzsenyicin

Bogárdi Szabó István püspök gondolatai a Kossuth Rádió 2013. szeptember 19-én elhangzott, Vasárnapi Újság című műsorában.

95 esztendeje született Alexandr Szolzsenyicin, akiről most Magyarországon is megemlékeznek. A nagy orosz író különös emlékeket ébreszt fel bennem. Gimnazista koromban majdnem kirepítettek a középiskolából, mert amikor a Nobel díjas írót kitoloncolták a Szovjetunióból, az egyik barátom egy 40 filléres postai levelezőlapon azt írta nekem: mit szólsz hozzá, hogy ezek a szemetek kirúgták Szolzsenyicint a SZU-ból? Persze, mit tudott akkor egy kamasz arról, hogy a leveleket általában nem az olvassa el először, akinek címzik. De inkább szegény szüleink élték át a vegzatúrát, akiknek meg kellett magyarázniuk, hogy miért hallgatnak gyermekeik a Szabad Európa rádiót. Az akkori Magyarországon,  a Szovjet birodalom egykori részén ugyanúgy veszélyes volt kommentálni, mint bárhol a Szovjetunióban. A másik élmény már az ún. szabad világhoz kötődik, amikor a 90-es évek elején néhány kedves barátom meghívására elbuszoztunk Bécsbe, hogy meghallgassuk egy világhíres amerikai filozófus előadását, aki többek között arról prelegált, hogy az igazság megismerhetetlen, másrészt pedig akik az igazságot tudni akarják, azoknak csupán csak hatalmi szándékuk van. Tetszetős volt ez a hatalom-kritikai eszmefuttatás, de mégis bátorkodtam gyarló angolsággal feltenni a kérdést, hogy mi van abban az esetben, ha az igazság ismerete nem a hatalom birtoklásához vezet, hanem szenvedést okoz? A filozófus visszakérdezett, ugyan honnan szedek én ilyeneket, és mondjak már neki erre példát. Szolzsenyicint említettem. Emlékeztetve arra, hogy voltak a XX. századnak olyan korszakai, amikor az igazság ismerete s még inkább az igazság kimondása, vagyis a dolgok nevén nevezése nemcsak kockázatos, hanem fájdalmas dolog volt. Ott, abban az elegáns bécsi teremben hirtelen kínossá vált a légkör, s egy pillanatra úgy éreztem magamat, mint 20 évvel korábban gimnazistaként, hogy végtére is nekem kell magyarázkodnom. Persze, ezek csak személyes benyomások. A valóság inkább az, hogy Szolzsenyicint az igazság, de még mélyebben, a hitben megismert igazság szabad emberré tette. Ezért ő egyaránt kínos volt azok számára, akiket a szabadságra emlékeztetett, otthon saját szeretett és rajongott Oroszországában, és kínos volt azok számára is, akiket a szabad világban a felelősségre emlékeztetett. Most, amikor Magyarországon is felidézzük sorsát, s vele együtt a sok-sok millió áldozatét, akik egy diktatúra démoni rendszerének foglyai voltak, s akiket voltaképpen minden privilégiumuktól meg akart fosztani a totális rendszer, azért tesszük ezt, hogy a XXI. század ne kényszerítsen bennünket ugyanolyan utak, eltévelyedések, iszonyatok és cinizmusok felé, mint az történt a XX. században. Szolzsenyicin zsenialitása és igazsághoz való hűsége mutatja meg ugyanis, hogy miképpen találhatunk utat a hazug önáltatás és a kétségbeesett lemondás között. Ez az út pedig a szeretetben fogant reménység útja. Azért emlékezünk rá, hogy ne feledjük a legreménytelenebb időkben is voltak, akiket ez az élő hit tartott életben és vezetett az igazi élet felé.       

« Vissza

Ez a weboldal az Ön kényelmes böngészésének érdekében cookie-kat használ. Elfogadom További információ