szimfónikus

Templomi orgonánk csoda-hangszer. Csaknem ezer síp van benne, fémből-fából, a legkisebb akkora, mint a kisujjam, a legnagyobb négy méteres. De ezek a sípok nem szólalnak meg csak úgy,  az orgona homlokzata mögött bonyolult mechanikai és digitális szerkezetek működnek. Mégsem ezért nevezem csoda-hangszernek.  Hanem azért, mert amikor megszólal, például, hangversenyen, pompás zene ölel körbe és ragad el; ha pedig a gyülekezet énekét kíséri istentiszteleten, szerényebben szól ugyan, de szépen vezeti hangunkat, szinte angyalkórussá válunk a segítségével.

Nemrégiben hangolni kellett. Ugyanis a különböző méretű és anyagú sípok nehezen viselik a folyton változó klímát, a fémötvözetek nem egyformán tágulnak vagy zsugorodnak,  ami pedig fából készült, az folyton él, feszül-ereszkedik. Nagy munka hát a hangolás:  ezer sípot kell egyen-egyenként harmonizálni, vagyis a zenei abszolút hanghoz  és egymáshoz igazítani. Ez a  feltétele, hogy megvalósuljon a szimfónia, a helyes együtt-hangzás, és egybe-hallás. Az orgona hatalmas hangon is meg tud szólalni – ezer síp egyszerre! De hiába nagy a hangerő, ha hamis a szólam.

Efféle síprendszer az egész életünk. Platón az egyes ember és a közösség nyomorúságai közé sorolja a bölcs belátás és egyetértés hiányát; mitöbb,  ennek az egyetértésnek egyenesen ellentéte az, amikor az ember jónak és szépnek tud valamit, ám mégsem szereti, hanem gyűlöli, és viszont,  azt kedveli  és szereti, amit gonosznak és igazságtalannak lát. S ugyan, hogyan támadhatna  a higgadt belátásnak csak egy paránya is a  lélek összhangja nélkül? – kérdezi a bölcs. Ismerős helyzet? – kérdezem én.

De kisebb közösségeinkre is alkalmas a szó. Pál apostol házassági tanácsa az első Korinthusi levélben szimfónikus jellegű. A jó házasság sajátos összhangzattan, nem napi alku, hanem szép egyesség és szótartás, nem monofónia, mikor ki-ki mondja a magáét, hanem szép egymásra-hangoltság. Amikor szimfóniát mond, közösségre gondol.

És erre utal Jézus szava is, mikor imádkozni buzdít Máté evangéliumában: ha ketten egy akaraton lesznek a földön mindenben, megadja az én atyám (Mt 18,19). Nincs annál nagyobb csoda, mint egy akaraton lenni, vagyis egyetértésben lenni, vagyis remény-közösségben lenni, vagyis szimfóniában lenni – nemcsak az együtt-imádkozó társsal vagy társakkal, hanem magával Istennel.

Csoda-hangszernek neveztem az orgonát, de csupán nem azért, mert felfoghatatlanul bonyolult és ámulatra méltó, ahogyan egy billentyű megnyomására ezer hang szólal meg, hanem azért, mert ez az ezer hang  egyen-egyenként is egy alaphanghoz igazodik, és ha ahhoz igazodik, egyik sem lesz hamis.  Ha Isten akaratához, szavához, életrendjéhez hangolódunk, máris szimfónia-közelbe kerülünk.