SZERETET-VALÓSÁG

Örökös témánk, s nemcsak a filozófusoké, az önismeret. Amit bölcsességnek nevezhetünk, ha valami méltó erre a névre, az két részből áll: Istennek és önmagunknak ismeretéből, mondták a régiek (Kálvin), és jelezték azt is, hogy ez a kettő olyan bensőségesen, mi több szervesen, sőt, szövevényesen összetartozik, hogy nem is tudni, melyikkel kezdjük. Ám újabban egyre többen panaszolják, hogy a mi időnkben elsikkadni látszik az istenismeret. Az ember önmagával kezdi a bölcsességet, elhagyja belőle Isten megismerését, aztán előbb-utóbb (mostanában szinte azonnal) kiderül, hogy ily módon tulajdonképpen önmagát hagyja cserben.  Lemond arról, hogy szép helye van a világban, hogy Isten teremtménye, s mivel nem tud teremteni, a semmi ágán kénytelen fészket rakni. Mások, ha szóba is hozzák a vallás kérdését, türelmetlenül sorolják annak káros túltengéseit, és olyan veszélyzónának tekintik, ahonnan csak, úgymond, vallás-károsultként lehet kikerülni.  Ezért aztán,hangoztatják, a vallásos közösségekre (leginkább a keresztyén egyházakra) jóvátételi kötelezettség hárul. Ez anyagi és erkölcsi követelés is, de mégsem ez a lényeg. A 21. század gyermeke ugyanis csak abban az esetben tűri meg az egyházak létezését, ha és amennyiben az egyházak is csatlakoznak az omni-terápiás korszellemhez. Ennek pedig csak az egyik része az, hogy a keresztyén közösségek önmagukon torolják meg, hogy nem tudták (vagy nem akarták) visszatartóztatni a mai embert attól, hogy önbálványozással tegye tönkre magát. Ez az önbüntetés a leginkább úgy működne, hogy a keresztyén közösségek is csatlakoznak az önámításhoz, és lemondanak a valódi bölcsességről, vagyis Isten és önmagunk megismerésének élethosszig tartó, szövevényes, de gyönyörű drámájáról, melynek nyitánya a megváltás isteni ígérete és végcélja ennek beteljesítése. Dehogy, hallani mindenfelől, a keresztyének szentesítsék a mai kor önismereti módszereit, a közösségeiket alakítsák át erre a trendre, neveljék át magukat, hitelveiket pedig formálják hozzá. Kezdjék mindjárt egy önismereti kurzussal. Ne a hit legyen a terápia gyökere, hanem a terápiába gyökereztessük be a hitet.

A híres filozófusnak, Szókrátésznek tulajdonítják a mondást: csak azt az egyet tudom, hogy nem tudok semmit. Ellenben Szent Ágoston egészen mást mond, amikor Isten megismerése után vágyakozik: „Jaj szegény fejem, hát még azt sem tudom, hogy mit nem tudok?!  Mégis tudok Rólad valamit, amit nem tudok magamról..., tudom Rólad, hogy rajtad semmi sem vehet erőt; magamról meg azt sem tudom, milyen kísértéseknek állhatok ellen, minőknek nem. Csak abban reménykedem, hogy szótartó vagy, s nem engedsz erőnkön fölül kísértésbe esni bennünket, hanem erőt is adsz hozzá, hogy elbírjuk.” (Augustinus, Vallomások, 10.5) Ez a szeretet beszéde. Vagyis Isten nem személytelen elvonatkoztatás, felnyithatatlan lét-viszony, a nem-tudás közös többszöröse, hanem élő személyközösség, Szentháromság, egyszóval: szeretet-valóság. Aki Isten megismerésére igyekszik, hogy szeresse Őt, az nyomban létét meghaladó, létezését vezérlő, életét átölelő személyességre talál, arra, akinek szeretet-alkotása az ember. Milyen bátor a régi szent! Mintha azt mondaná, hogy Istenről máris többet tud, mint önmagáról! De nem okoskodó arcátlanság ez, hanem messzire tekintő hit: életünk nyitva van Isten előtt, tud rólunk és számon tart minket, és hűséges hatalmával hívogat, hogy lépjünk be szeretet-közösségébe. Ha önismeretünk abból táplálkozik, ahogyan Isten ismer minket, a tudásunk nem fullad szkepszisbe, még kevésbé az önelhagyó ember cinizmusába, hanem bölcsességé érik. Ezt ünneplejük ma, Szentháromság vasárnapján.