Szentháromság-vasárnapra - 2010

„Az Atyát, a Fiút és Szentlelket áldom, a menny Urát, kiben egybeforrt e három." Így éneklünk megannyi alkalommal - hálaadáskor, születésnapokon, köszöntőkön, ünnepeken. S ma még inkább, hiszen az egyházi naptár szerint ma Szentháromság vasárnapja van. Minden ünnepünk közül ez a legkülönösebb. A többit ugyanis nagy üdvtörténeti eseményekhez kötjük, vagy még pontosabban: a többi ünnepünk egy-egy nagy eseményhez kapcsol minket: a Megváltó születéséhez, szenvedéséhez, halálához, feltámadásához, mennybe meneteléhez, az egyház születéséhez. Ez a mai vasárnap azonban mintha a teológusok vasárnapja volna. Legalábbis így mondta nekem egyszer egy nagy vitázó, majd folytatta: hiszen a régiek és a maiak sok-sok vitában érlelték a belátást, hogy Isten valósága, megnyilatkozása, világteremtő, megváltó, üdvözítő munkája háromságos - Isten így nyilatkozik meg, és mi így is tapasztaljuk. Azt hiszem azonban, mégsem a teológusok vasárnapja ez - bár, ők az örök igazságot fogalmazták meg. Sőt, azt hiszem, nem is a keresztyén szellemi identitás vasárnapja ez, bár óhatatlan szükségünk van rá. Ennél többről van szó. Ez a vasárnap kezdet, elindulás, de leginkább megérkezés.

Megérkezés oda, ameddig az ember az isteni titkokat fürkészve eljuthat, és ahol az embernek szabadon feltárul az igazság. Megérkezés oda, ameddig a jóra való igyekezetünkben eljuthatunk - az örök jó a Szentháromság szeretet-forrásából árad. Megérkezés oda, ahol a költő szavával élve: „a sok feloldódik az egyben", ahol minden, de minden, ami annyira különbözik, harmóniát talál. Megérkezés oda, ahol feltétlen fenséggel  felragyog a szép, ami vonz, és élni akar bennünk.

Ez a vasárnap tehát biztatás minden keresőnek, akik jól sejtik lelkük legtitkosabb rezdülésével, hogy egyedül az istenit érdemes keresni - íme, ma ránk ragyog az isteni teljesség. Ez a vasárnap megerősítés mindazoknak, akik a szeretet munkáiban fáradoznak, íme a világteremtő áldó erőket áraszt hozzánk örök szeretetéből. Ez a vasárnap tiszta hang az Isten-kereső lármában, a lélekkufárok és isten-hamisítók vásári ricsajában - íme, mindent meghaladó szépséggel - Adyval szólva - „nagy fehér fénnyel jön az Isten."

Ezért énekeljük az áldó éneket mi is, akik úton vagyunk még. Úton Isten felé, Aki elhelyezett minket teremtett világába, Aki a romlandóságtól megszabadított, és Aki dicsőségével megszentel. Ez a vasárnap Isten és ember történetének nem egy-egy nagyszerű napját idézi, hanem az egészét mutatja.

forrás:https://www.raday28.hu/lap/dunamellek/lelektol-lelekig/szentharomsag-vasarnapra-1/