Szánd meg, Isten, a magyart!

Két napja, január 22-én fejezte be Kölcsey Ferenc a Himnuszt, azt a szép költeményt, vagy inkább imádságot, amely aztán a magyar nemzet imádságává, Himnuszává lett. Ünnepségeken, rendezvényeken, évnyitókon, évzárókon, sportmérkőzések kezdetén, dobogóra álló győztes magyar sportolók köszöntésén, koszorúzásokon, istentiszteleteken, s ki tudja még hány és miféle alkalmon hangzanak fel az imádság sorai: Isten, áldd meg a magyart! Egyszer egy konferencián a fő előadó azt javasolta, hogy énekeljük végig az egészet. S ekkor hasított belém, hogy az egyébként jól ismert utolsó vers, amely az egész könyörgés bekeretezése, nem pontosan úgy kezdődik, mint az első. A Himnuszt így kezdjük: Isten, áldd meg a magyart! És az utolsó szakaszt így: Szánd meg Isten, a magyart! Sokat tűnődöm ezen  a különbségen. Nyilván, Kölcsey költői indíttatása sokkal több volt, mint az, hogy elkerülje egy adott sor ismétlését, hiszen a Himnusz utolsó versszakának második fele szóról-szóra megegyezik az első versszak második felével. Talán inkább egy mély sejtelem jelenik itt meg, hogy ti. ki kell egészítenünk áldás-kérésünket buzgó könyörgéssel is az isteni irgalomért. És hogy voltaképpen ez a kettő egy. A tudósok azt mondják az 1820-as évek, amikor Kölcsey a Himnuszt írta éppen egy nagy korszak nyitánya volt. Tele reményekkel, és kétségekkel, elhatározásokkal és ellentmondásokkal, nagy bizalommal a jövő iránt, és nagy eltökéltséggel, hogy nem hagyjuk magunkat a múlt fogságában, mert az elmúlt dolgoknak ugyan sok a tanulsága, de mégsem parancsolhatnak nekünk. Ezt így egyszerű mondani, és érezni is. De amikor belátjuk, hogy nem a múltat kell legyőznünk és megoldanunk, mert visszafelé mindig mindenki tökéletes megoldást tud az egykor eldöntött és meglett dolgokra, hanem éppenséggel itt és most, a saját korunkban, a saját meghatározottságaink között kell a ránk nehezedő feladatokat megoldanunk, éspedig azért, hogy megnyíljon előttünk a jövő, akkor nem is csak sejtelem, hanem mély meghatározottság úgy kérni az áldást, hogy ezt a könyörületes Istentől kérjük. És úgy kérni mindennapos könyörületét, Tőle, a szerető és igazságos Mindenhatótól, hogy ha azt megadja nekünk, akkor meg is áld bennünket. Így, az első versben  az áldás kérése és az utolsó versben az isteni irgalmasságért való fohász ugyanazon dolognak egymást kiegészítő valósága. Könyörülete volt Istennek, mi több, szánalma, hogy mindez idáig megtartott, éspedig úgy, hogy újra meg újra áldásokat adott. És áldása lesz Istennek a jövendőben is, ha az, aki alázatosan hozzá járul, a  közbenjáró Krisztusért, újabb áldások ígéretét nyeri el Tőle. Énekeljük egyszer végig a Himnuszunkat mind a nyolc versszakával!