Szabad

Most már aztán „szabad”! Jókai Mór nagyszerű könyvéből, a Kőszívű ember fiaiból való ez a mondat, mely a Baradlay fiúk édesanyjának szívét járja át rettentő gyászában, amikor értesítést kap legkisebb fia kivégzéséről, aki egy névcserét kihasználva önként állt testvérbátyja helyett a kivégző osztag elé, az 1848-49-es szabadságharc leverését követő vérbosszú idején. Jókai hihetetlen mélységét tárja fel itt a gyászoló szívnek; ezzel a mondattal: most már aztán „szabad”! Mikor és hogyan? Magánosan, miután eltávozott a hatóság embere, akinek nemcsak a kivégzett fiú személyes dolgait kellett átadnia, hanem ügyelnie kellett a gyász-tilalomra is, mert a Habsburgok a gyászt is megtiltották, miután százakat ítéltek halálra, még több százakat hosszú börtönre, ezreket kényszer-sorozásra és száműzetésre, a szabadság hőseit mind. Nem gyászolhatott az ország – ismert eszköze ez az elnyomóknak. Az író még erőteljesebbé teszi ezt, az időt jelezvén, mert ezt hogy: „szabad” -  idézőjelbe teszi.

   Most, amikor évszázada szabad, és megemlékezhetünk a magyar hősökről, az Aradon kivégzett honvéd tábornokokról és főtisztekről, a Pesten kivégzett Batthyány Lajos miniszterelnökről, és még sokakról, köztük a Kolozsvárt kivégzett Tamás Andrásról, rokonomról, az, hogy „szabad” kioldódott az időjelből. Nem függeszti fel a titkolás kényszere.  S ez nemcsak a magán-gyász és a közemlékezés szabad egybetalálkozását jelenti, hanem magát a szabadságot is – a szabadságunkat. És azok, akikre emlékezünk, bár ott és akkor, a kudarcot vallott országgal együtt elbuktak, nemcsak áldozatok voltak, hanem hősök is, az önfeláldozás hősei. Kudarcuk a szabadságot érlelte. Mi pedig csak akkor becsüljük igazán a szabadságot, a szabadságunkat, ha méltóképpen emlékezünk róluk is: főhajtással, koszorúval, tiszteletadással, róluk mi, magyarok mind, a szabadság szerelmesei.