Régen történt

Régen történt. Vagy nem is annyira?

Még a pártállam idején egy televíziós fórumba beültették az államegyházügyi hivatal vezetőjét, akinek a jól megválogatott közönség jól megválogatott kérdéseket tehetett fel. Így került sor arra is, hogy miért nem közvetít a televízió istentiszteleteket? Sokféle választ lehetett volna mondani. A pártállami hivatalnok azonban cinikus aggodalommal azt felelte, hogy vallási események közvetítése esetén a hívek netán leszoknának a templomba-járásról. Hát ilyen az, amikor egy ateista a hívőnél is jobban tudja, hogy mire van szüksége a hívőnek.

De sokat töprengtem azóta is ezen a megjegyzésen. Most éppen azért jutott eszembe, mert a pápa magyarországi látogatása kapcsán, illetve a miniszterelnök hozzá intézett kérése nyomán újra felszínre került a vallásgyakorlás jellegének ősrégi vitája. A miniszterelnök arra kérte a pápát, ne hagyja elveszni a keresztyén Magyarországot. Egyúttal azt is felidézte, hogy érkezett már pápához ilyen kérés Magyarországról, nyolcszáz évvel ezelőtt.

Erre aztán mérges kirohanások, viták, beszólások támadtak, de nem azért, mert talán tapintatlanság volna a pápát a kötelességére emlékeztetni, hanem azért, mert úgymond itt össze van keverve az államférfi általános demokratikus kötelessége meg a vallásgyakorlás, mely utóbbi mégiscsak magánügy volna. Ezt tetézi még az is, hogy az állam és a vallási közösségek különváltan működnek, amint az alaptörvény fogalmaz. Vagyis, ha jól értem, bár az alaptörvény azt is kimondja, hogy vallási meggyőződését bárki korlátozás nélkül kinyilváníthatja, ez állami vezetőkre nem vonatkozik, még egy vallási eseménysor kapcsán és egy vallási közösség vezetőjének jelenlétében sem. Merthogy az állam szekuláris, toldják hozzá. Tehát, ha jól értem, a vallásszabadsággal csak éppen azok nem élhetnek maradéktalanul, akiknek kötelessége ezen szabadság biztosítása.

Leginkább persze az foglalkoztat, hogy valóban meghúzható-e ilyen szigorúan a határ aközött, amit a szekularista felfogás magánügynek tekint és aközött, amit általában közügynek tekintünk. Érdemes ízlelni a kifejezéseket. Magánügy, magánbirtok, magánvélemény, magántársaság. És fordítva: közügy, közbirtok, közvélemény, köztársaság... Privát az, amit nem kontrollál az állam nagy intézményrendszere. Vagy privát az, ami sérthetetlenül személyes, és megilleti a titoktartás. Privát az, ami nem publikus. Ha pedig visszafelé indulunk e kifejezések történetében, nyomban eltalálunk a rómaiakhoz, akik számára a respublika, a köztársaság a közjog és a magánjog kölcsönös egymásra utaltságát jelentette, feltételezve, hogy a közjog nem csorbítja a magánjogot, hanem pártatlanul szabályozza és nem rombolja le, még arra hivatkozva sem, hogy a közjóért való fáradozás az elsőrendű erény, legalábbis Cicero szerint, aki egyébként a vallásgyakorlást a közjog körébe sorolta.  Nem is tévedett, mondhatom, hiszen mégiscsak törvény szabályozza a vallási közösségek életét. Szövevényes történetben állunk tehát, amelynek röpke szakasza csupán a szekuláris állam működése, vagyis a vallás kiszorítása a köztérből, a közbeszéd és a közélet megfosztása a vallási tartalmaktól, és politikai lemondás arról, hogy valami, éppenséggel a vallás érvényesen szólhasson a létezés egészéről.

Én nem esem kétségbe attól, hogy némelyek szerint egy-egy államférfinak tilos volna legjobb meggyőződését kinyilvánítania. Rövidlátó pártpolitikai szlogenírozást látok benne. Ne feledjük: az emberi közösségek szerkezetei folyton változnak, ezért halandó embernek nincs végleges megoldóképlete örök-érvényű államformára. És harsogás helyett némi alázat sem ártana, ha már úgymond, a történelem végét éppen az ateista kommunizmus bukásától datálják. Miért higgyük, hogy ami nem fér rá a pártpolitikai megfontolások sovány mérlegére, abban ne volna másféle ráció? Miért higgyük, hogy kizárólag a szekularista ember tudja, hová van eldugva a világmindenség kulcsa, csak éppen most nem jut eszébe? (Délben ritkán alkonyul.) Miért higgyük, hogy a szeretet vallása beéri magános önépítéssel?

Ámbár másképpen is elrendezhető a vita.  Talán mégsem kellene megfogadni a néhai ateista államhivatalnok óvását, hanem sokat, jó sokat kell istentiszteleteket közvetíteni. És akkor az emberek bizton leszoknak majd a templombajárásról.