Reformáció

A reformáció emléknapjára készülünk mi, protestánsok mind. S talán már a római katolikus testvérek sem zárkóznak el attól, hogy végiggondolják, mi történt az ingatag és megannyi változást hozó teli 16. században. Bár újabban számtalan jelét észleljük, mégis nehéz megmondani, hogy valóban a megbékélés útján járunk. Ezt nemcsak azért nehéz megmondani, mert ki-ki ragaszkodik a maga igazságához. Inkább azért, mert mi más létfeltételek között gondolkodunk, mint a régiek. Sokan mondják, hogy a mi korunk egyre jobban hasonlít a 16. századhoz: inog a nyugati civilizáció hegemóniája, a közéletet mély bizalmi válság hatja át, ma a világ legjobbjainak szándékai is zátonyra futnak a mindent átható csüggedésen és cinizmuson, az egyes ember életéből elpárolgott a lét-szomjat oltó remény utolsó cseppje is, az információk árja pedig kétségbeejtően szennyes, ihatatlan. Ez igaz. Mindazáltal a mi korunk, szemben a 16. századdal, egyáltalán nem vallásos kor. Lutherék kora minden tekintetben az volt. Az emberek olykor kétségbeesésig fokozva keresték az isteni erőket, hittek a természetfölöttiben, és egyáltalán nem ügyeskedték magukat abba az pozícióba, ahol a vallás már olyannyira magánügy, hogy ahhoz még saját lelkük jobbik részének sem volt semmi köze. Ha ma a keresztyén egyházak megbékélése azon az ingatag talajon megy végbe, hogy ma a világ mutat-e növekedést a vallási érdeklődés terén, hamar elvétjük a megbékélés lényegét, és elfeledjük, hogy Luther szava nem egy közönyös Európát ébresztett, hanem inkább arra eszméltetett, hogy a vallásos forrongás dacára is elvéthetjük a lényeget.

Aztán a történelmi emlékezet sem segít mindig. Protestáns körökben divatos szó a reformáció. Ezt egyszerre vélik hagyományőrzésnek és újító akaratnak. Úton-útfélen rá is aggatják mindenre, és folyton megújításról beszélnek, mintha az volna az egyház dolga, hogy állandó reform-lázban égesse magát. A 16. századi protestáns, majd katolikus reformációban ennél erősebb szavakat használtak. Luther híres tételsora, melyet 1517. október 31-én nyilvánosságra hozott nem azzal kezdődik, hogy Urunk és Mesterünk azt akarta, hogy a hívek egész élete reform legyen, hanem azt akarta, hogy a „hívek egész élete bűnbánatra térés legyen." Megtérést hirdettek, újjászületést, megváltozást, melynek megingathatatlan alapja Krisztus evangéliuma. A reformáció, az egyház megújítása tehát következmény és nem önmagában vett cél. Nagy megnyugvás, hogy ma már nem lehet botrány az üdvösség kiárusítása (hiszen ilyet nem ismerünk!), az viszont botrány, hogy nem vagyunk egyek az igazságban, de leginkább nem egyezünk bele az igazságba. Érdemes a vitát kezdeményező lutheri tételek zárását is idézni. Ezt mondja: „Távozzanak tehát azok a próféták, akik azt mondják Krisztus népének: „Béke, béke." - de nincs béke! Tegyék jól a dolgukat azok a próféták, akik azt mondják Krisztus népének: „Kereszt, kereszt!" - de nincs kereszt!"  Békét mondani akkor, amikor nincs béke: hamisság, ügyeskedés, áltatás. Keresztet mondani, mert van kereszt, van Krisztusnak keresztje, melyen Isten elvégezte megváltásunkat - keresztet mondani, s ezzel az üdvösség reményét mondani: ebben van az igazság, s ebben az igazságban rejlik a béke. Luther vitára hívott, és ez a vita mindig akkor zárul le, amikor mellénk lép a Feltámadott Úr, mint egykor a Nagypéntek után a vitatkozó emmausi tanítványok mellé, s megnyitja szemünket (amit a történetünk és történelmünk tart zárva), hogy meglássuk Őt, s Őt látva belegyezzünk Isten igazságába, hogy abban legyünk egyek.

forrás:https://www.raday28.hu/lap/dunamellek/lelektol-lelekig/reformacio/