Rabok tovább nem leszünk

Nemrégiben egy szellemes interaktív nyelvleckét láttam-hallottam. A nyelvgyakorlat egyik részében az egyik szereplő néhány szót kiáltott el egy szakadék szélén, majd a visszhang többször megismételte az elhangzottakat. Próbáljuk ki ezt most mi is, és kiáltsuk el, amit oly sokan kiáltottak Pesten majd 160 éve március 15-én Petőfi versével: Rabok tovább nem leszünk! Vajon mivel tér vissza hozzánk a visszhang e másfél évszázados kiáltás nyomán? Az a sejtésem, hogy amiképpen a visszhanggal is lenni szokott, nem hoz vissza mindent, nem hoz vissza minden szót, nem halljuk újra az egész mondatot, inkább csak töredékeket.  Tehát talán ilyet hallhatunk majd: rabok tovább…, vagy ezt halljuk: nem leszünk…! , vagy csak ezt: rabok…leszünk! 

Hány meg hány szakadéka van a mi magyar történelmünknek, ahol elveszett egy-egy szó, egy-egy hangzó, és vele a fogadalmi refrén, a nagy  elszánás teljes értelme. Ha az elmúlt 160 évre visszatekintünk, aligha látunk, tudunk olyan korszakot történelmünkből, amikor ne így lett volna ez. És még inkább, hány és hány szakadéka van a lelkünknek, ahol  elsikkad ez a sóhaj, ez a válaszra váró kiáltás. Milyen mély és visszhangtalan szakadék a restségünk, a kicsinyhitűségünk, aztán a gyávaságunk, vagy a magyar embert annyira jellemző szalmaláng mentalitás?! Vagy inkább úgy vagyunk mi a szabadsággal,  mint valami nehezen tanulható idegen nyelvvel, amit alig-alig tudunk elsajátítani, és csak bemagoljuk értelem nélkül?! Nyomasztó kérdések ezek. 

Mégis. Mély hitem, hogy mindenkinek van egy igazi anyanyelve, melyet annyira tanulni sem kell, csak használni, élni vele. Ez az ős-anyanyelv a lélek nyelve: az imádság. Amikor Jézus imádkozni tanít minket, arra buzdít bennünket, hogy bátor szívvel kérjük Istentől a szabadítást. Hiszen Isten szabadító Isten. Így kezdődik a Tízparancsolat, melyben Ő bemutatkozik: Én vagyok, aki kiszabadítottalak téged…a szolgaság házából. S Megváltónk első szava üdvözítő szolgálatának kezdetén, honfitársai nyilvánosságának körében ez volt: Azért jöttem, hogy hirdessek a foglyoknak, a raboknak szabadulást... szabadulást bűnből, halálból, elvesztegetett, hiábavaló életből.

Aki tehát a lélek anyanyelvét beszéli, már értheti teljesen, és meggyőződésem, tudja is teljesen visszhangozni, amit oly hosszú ideje belekiáltott történelmünkbe, szívünkbe, lelkünkbe a  márciusi költő: Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk! Tudja, hogy nem is a vers az első szó, hanem a kérés, az imádság szava az első: szabadíts meg a gonosztól – s erre felelet, teljes értelmű válasz, lelki visszhang az elkötelezés: rabok tovább nem leszünk!