Pünkösd után

Pünkösdöt ünnepeljük – a Lélek ünnepét –, akit azonban mindig várunk. Ő az erő, a szeretet és a józanság lelke. Szóljunk ma az erőről. A Lélek ereje nem céltalan, de szabad, tehát nem állítható tetszésünk, terveink, elképzeléseink szolgálatába önkénnyel. Ez a Lélek ereje –, aki tanúskodik nekünk és tanúvá tesz minket.

Mindaz, amit Isten Jézus Krisztusban végbevitt: abszolút konkrét. Korhoz-időhöz, adott helyzethez kötött, ezért magyarázható és magyarázandó. Ám nemcsak Jézus szavait kell megértenünk, hanem tanítványaiéit, sőt ellenségeiéit is. És ez sikerülhet is, s ezáltal követőivé tudunk lenni – ha tetszik: utánzói. Erre egyébként utasít is minket, hiszen azt mondja: nem különb a tanítvány a mesterénél. Ám nemcsak követőnek, hanem tanúnak is lennünk kell. A követő véghetetlen gazdagságban élheti át, hogy mi a csoda, az áldott közösség, a gondviselés, a gyógyítás, s hogy mindig célba érnek Istennek, sokszor látszólag semmibe kanyarodó útjai. A követő boldog, ha felkapaszkodhat a szirtfokra, ha aláereszkedik a rettentő mélységekig, vagy mozdulatlanul a helyén marad –, mert aki Jézus hatalma alá vetette magát, mindig megtapasztalhatja az isteni jelenlétet.

Ám a mi korunk legnehezebb feladványa: hogy tanúk is legyünk. A tét az, hogy életünk, a szavaink, a döntéseink Krisztusra vezessenek - másokat. S bizony sok érv gyűlt mára, hogy nem kellene nekünk Krisztus nevével ágálni. Sokszor visszaéltek már vele – sőt, maga a Mester is azt mondta: nem elég csak az ő nevét rikoltozni, akaratát is cselekednünk kell. Valamint: ha jót teszel, ne tudja a bal, hogy mit tesz a jobb. S továbbá a mai világ mintha nem lenne érdekelt abban, hogy Istenére leljen. S bizony, a keresztyénség is annyi minden eljátszott már a hiteléből…De Jézus azt mondja: legyetek tanúim!

Először a Lélek tanúskodik: nekünk. Isten valóságába von be bennünket, az ingatag hitet, a lankadó bizalmat, a hamar kifulladó szeretetet megújítja. A Szentlélek Isten jókedve bennünk, ő igazolja, hogy nemcsak megtörténten igaz, amit Jézusban látunk, hanem érvényesen igaz. Jézust követni nem romantikus kaland, nem egy vallási opció, mélygyökerű altruizmus, több, ó, sokkal több ez: Jézusban Isten az örökkévalót nyitotta meg. S ahol az Úr, ott a Lélek, mert az Úr a Lélek! Isten Önmagát közli Szentlelkével.

Azután mi is tanúskodunk. Ehhez a nehéz szolgálathoz kapunk erőt. Hiszen mindig csak ezt verik ki a szánkból, ütik ki a kezünkből, rázzák ki a lelkünkből: hogy Isten Krisztusban elhozta az üdvösséget. Higgyétek el, mindent elfogadnak a keresztyén embertől: a jót szót, a testvéri simítást, a szeretetnek minden munkáját, csak azt az egyet nem, hogy Krisztusban miénk az üdvösség. Ez bántja az ember büszkeségét, semmisíti a nagyot ígérő áltatásokat, keseríti a boldogtalanságában amúgy oly nagy élvezettel merülő embert. Ám boldog, aki elfogadja, s magát a Lélek erejére felszabadítja, hogy követője és tanúja legyen a Megváltónak. 

Nemrégiben egy gyülekezeti ünnepségen ajándékot osztogattunk a gyermekeknek. Volt ott egy dacos-durcás mokány fiú. Tettem volna a kezébe jutalmát, de át nem vehette, mert kezét ökölbe szorította. Milyen nagy erő – a legnagyobb erő kell ahhoz! –, hogy ökölbe zárt kezed megnyisd, és Isten ajándékát elfogadd. Szinte új teremtés, sőt egészen az is: ezért imádkozunk pünkösd után is: Jövel, teremtő, Szentlélek!