Pispek-é a denevérember?

Stephanus Sartorius:

Pispek-é a denevérember?

Tractatus de episcopis et homine vespertilione

1.§. Atyámfia (s lánya)! Nem sok időknek előtte magad is napra nap komprehendálhattad amaz reformata ekklesiának elhírhedett praesentatio-ját, melyet ezen annotációt követve is megtalálhatsz,[1]  holis láthattad, hogy közönséges földi halandók hány s miféle jókbúl részesíttetnek, ha ugyanmár részükrűl akként instruáltatnék a magistrátus, hogy ezen jók kompenzáltassanak a polgároktúl szipolyozott-sajtolt adók percentjébűl, az ekklesiának adatván sokféle beneficiumoknak végzésére. Eme praesentatioban láthatol ételosztást, jövevénynek béfogadását, aggkorúnak holtig elápolgatását, gyermekembereknek okítását oskolákban, amint arra Mesterünk intett volt (Máté evangyéliuma 25. capitilumában), hogy amaz utolsó ítéletre számon kérni jövend minden felebaráti sáfárkodásunkat. És láthatol még boldog lyánykát is révedezvén, mert az ekklesia fölötte nagy titok ám (Ef 5,32).

2. §. De nemcsak ezen nemes erényeknek helyes úzusábúl vehetsz leckét képes regénybe foglaltatván, hanem mente capies (mentoráld elmédet!), ládd: ezen demonstratioban mindezt, kvázi képben képet egy denevérember considerálja, és, ládd újra a csudát: alakra, vonalra, színre éppleg hasonló forma könyvet lapozgat itt, mint melyekben őt magát, a denevérembert szokták volt fölrajzolgatni s nézegetni. Bizony, picturae sunt libri laicorum, mondotta volt a skólás divinár, Albertus, mi annyit tészen: a képek a tudatlanok könyvei. Biza’, nem azért föstettek meg, hogy süvegeljük őket, hanem hogy eszünkbe juttassák és ugyan szemeink előtt hordoztassák szüntelen ama szentek cselekedetit és életit. De lám, ez a mi denevéremberünk itt csak hiába keresné köztük önnönmagát, föl nem lelhetné. Hogyan is találhatná! Alamizsnáltatás, hospitálás, ispotálás, edukálás, mentorálás, ezek nappali hivatalok mind. Márpedig denevérembernek éjszakába esik tiszte-dolga, ha’melybe hívják, fungál is abban. Így aztán, ládd, ezen önnönmagát ugyan hiába keresgélő denevérember másfelé fordítja itt a tekintetjét, az eget explorálja, azon pedig a magyar Parlamentum kupolájára sugarazó Calvinus-csillagot, mely mintegy bethlehemi üstökös bűvösen jeleli néki, hogy ott volna sürgetőleg kötelessége, hogy szaggatná meg teli marokkal némely uraknak üstökit, és rázná már jó rendbe a népet szipolyozó magistrátust.

3.§. Egyszerű tanúlsága e fabulának, melybe ugyan némelyek botránkozást vennének maguknak, az volna, mondom, hogy a jóság erényit gyakorló földi halandók, biza’ nem szuperhősök; a germán filozóf, Nietzsche szavára hajazva, a halandó nem afféle Überheld, ergo nem überel, s ilymódulag nem is szuperel, hanem simpliciter bétölti vocatio-ját. Mert ahogy Gergely szentenciázza: halandó ne remélje, hogy más tesz érte jót hótta után, hanem agat ipse dum vivit, per se, mi annyit tészen: kiki, míg él, tegye a jót önnön magátúl.

4.§. Így ám, mégis máshogy, ezen denevérember éppenséggel nem busongni (sz)áll a tetőnek ormán, mivel úgymond, nem osztozhatnék a halandók minisztériumában. Dehogy búsong! Denevérember nem melankóliás (mint költötte felűle hamislag Dürer piktor), dehogy bánatoskodik, hanem, ládd, szuperel; néki ugyanis vocatio extraordinariája vagyon, mint azt az újabb idők tudománya ékesen exprobáltatja is. Ahová pediglen amaz nyolcágú csillagnak jelével sürgetvén invitálják, ott megjelenti önmagát és tészen sírást-rívást és fogaknak csikorítását. Nem ő búsul, hanem azkire rátalál. A denevérember vindicator, elorzott jussunknak helyreállítója, jogtalanságoknak megbosszulója, béke-boldogság osztogatója, amaz utolsó ítéletnek elővételezője, igazságnak palástos embere (lege Ézsaiás orákulumát, capitulum 59). Nem rejtekezni jár napszállat után, hanem mert a gonosz sötétben lappang, hol is az ördög nagy sereget gyűjtött magának a bűnbe esett angyalokbúl (ahogy Péter apostol második episztulája mondja, 2Pet 2,4), s néki volna szent officiuma, tiszte, hogy azokat a sötétség láncaira verve a mélységbe taszítsa alá (in eodem loco). Köpenyege is sötét, sőt, fekete - noir, ahogy a gallusok mondanák -, mint amaz hungarus kálvinista szerzetek papi palástja, de legkiváltképp a pispeké, aki szupervizor, és szemre fogja a világot (superintendit oculos in mundo), ebbűl közönséges neve is: szuperintendens, görögre menvén vissza: episzkoposz, mibűl lett a magyar pispek szó. Pispek-é a denevérember? Hogyne volna az. Hát lásd: szuperintendál. A pispek hozzáadott érték.

5. §. Csakhogy a pártosok folyvást kontraverzióba rángatják ezt a bölcsességet, és botránkozást hánytorgatva, tudákosan ekként agyakodnak, messzirűl hozva a szót, mondván: Seneca jegyzette föl morális tanulság-gyanánt néhai felesége bolondjának, Harpasténak esetjét (Epist. 50), ki mikor homály fogta meg szemét, úgy adta mesébe, hogy látna ő rendesen, csakhogy rosszakarói folyton csappantják körötte a fényességet, mint midőn bérekesztetnek az ablak táblái, függöny vonatik elibe, majd eloltatik a gyertyák világító béle. Ekként fabulálván mindegyre tündökletesebb helyekre vitette volna magát által, mondván, ahol éppen tartózkodnia esett, az holmi malevolancia okán tétetett sötét kamarává, s ekként néki ott habitálnia megaláztatására leend. Amaz nagy szenvedő, Jób is ekként hozta panaszba rút nyavalyáit: in tenebris stravi lectulum meum, mellyel is sírba tétetését komparálta, úgymond, sötétségben vetette meg magának ágyát (Job cap. 17).

6. §. Ebbűl aztán a tudákosok így szállnak alá reánk: a medikus tudomány szerént emez bolond asszonynak az esetje a legkevésbé mérhető igazmondásnak serpenyőjén, mert betegség folyománya volna, mely betegséget anosognosia-nak nevezi a scientia, mi magyarítván annyit tesz: betegség-nem-esmérete. Ez éppenséggel annak fonákja, midőn valaki egészégben folyton betegségben képzeli önmagát lenni. Biza’, olyik-másik embertásunk olykor-máskor világosságot vél látni a sötétségben, holott a sötétséget sem látja. Mese, afféle fabula, merő postulatio volna hát mondása, hogy a csappanó fényű kamarácskát valamely ellene fogantatott ármányban sötétítették meg naprúl-napra avégre, hogy ott lába botlana, keze eltévedne, hogy lelkét oly ijedelem szállná meg, ubi vespertilio evolat, mint midőn fölröppen a denevér, és szárnyával sújtja az ereszt, hajunkba kap, vállunkra telepszik, s megszívja vérünk. Ekként hát az önmagát látónak hitető vak ember képzete amaz gonoszt konspirálók seregérűl, csupán phantasma, confabulatio

7. §. S ekként konkludál ellenük a csácsogó disputai bajnok: nem denevér a pispek, mert a denevér nem lát, a denevér vakmadár. Aki lát, az a pispek. Aki nem lát, az a denevér. A pispek nem denevér. Quae societas luci cum tenebris,micsoda társasága vagyon a világosságnak a sötétséggel!? (2Cor 6,15)? Micsoda csúfság hát éjszakába röptetni a palástos piskeket, mintha denevér volna!? S micsoda csúfság azt költeni, hogy a pispek magát denevérnek konfabulálja?! Botránykozás köve ez, cafrangos szitok!

8.§. Micsoda zabszalma ez az érvelés, atyámfia (s lánya)! Mi denevéremberrűl szólunk, s nem a denevérrűl. Hát ha a pispek nem denevérember, akkor mi céllal hord fekete palástot az egyik is, a másik is? Tertullian egyházatya dicsérte ekként a palástot: melior iam te philosophia dignata est ex quo christianum vestire coepisti, azaz: mióta keresztyéni embert kezdtél öltöztetni, te magad is jobb filozófiára méltattál! (De pallio, 6.2) Mondhatta volna ezt éppleg amaz debreceni pispek, Melius Péter, ki viselni rendelte az ekklezsia szolgáinak a palástot, afféle deákstólát! Merthogy tanuljon a palást is, ha van benne docilitas! Ládd, a denevért is, ha már rúla is szólni kelletik, köpenyét, ha kiterjeszteti, lévén az hártyás-forma kezes-szárny, röpülni teszi őtet képessé, holott miként Aristoteles az oktalan állatok históriájában lajstromba vette volt: a denevér nem madár. Hogyhát röpül mégis? Miraculum az, hogy röpül! De a tudatlan és előítéletes népek, feledve e csudát, mindmáig mindegyre mediálgatják azt-mit az antipuritánus Csulyak István uram is firtatott a maga históriájában: „Vajon a denevér avagy a pupenevér madárnak tartatik-é inkább vagy egérnek?” Mi volna hát? Bőregér? Egér? Repülő kutya? Repülő pap? Szálló pispek? Egér, kutya, pap, pispek - ezek nem röpülnek, nem szárnyalnak, úgymond. Ráadást a denevéreknek megétele Mózes írásiban megtiltatott, mivel a denevér világosság-kerülő szerzet (3Mózes 11,19), képmutató, kétség-kovászoló, köpönyeg-forgató eretnek fajta, s aztán Ézsaiás próféta is a sötétség munkálójának nevezi, mert, mint jövendöli, a bálványimádók denevéreknek és vakondoknak adják majd aranyukat, ezüstjüket, hogy azoknak barlangjába, in cavernam talparum et vespertilionum, menekülhessenek Jehovának békövetkezendő ítéletitűl (cap. 2,20). Márpedig pispek nem rejteget bálványimádókat, nem forgat köpönyeget, nem mutat képet, nem kovászol kétséget! A denevér, meghagyom, teheti mindezt. Sőt, Ambrus doktor a sötétben tévelygőket hasonlítja hozzájuk: kik szép elméjüket holmi homályos és haszontalan dolognak vizsgálásban foglalják (denevér-teszt). Arisztotelész pedig egyenest az igazság akadályához hasonlítja a denevér vakságát: „ahogy viselkedik denevér szeme a napfényben, úgy viselkedik lelkünkben az értelem mindazokkal szemben, amik a természetüknél fogva a legszembetűnőbbek.” (Metafizika) Legutóbb pedig a Franciscus pápa titulálta denevéreknek a lappangó bűnösöket.

9. §. De ha mármost Mózes szent törvénye, a próféták kinyilatkoztatása, a régi bölcsek bizonysága, az atyák magyarázatja, s még a magasságos pápa (a pisekek pispeke!) is mind a sötétség rendibe sorolja a denevért, vajjon, kérdezzük újólag, mi okbúl és mivégett (causa finalis) hord fekete palástot az egyik is (a piskek), a másik is (a denevérember)? Immár bizonyos, dialektikailag magyarázandó (a maiorem ad minus), hogy a denevér nem pispek, de az is bizonyos, hogy a pispek denevérember volna. A denevér, ha imitálná a pispeket, azzal ugyan csak magát szégyenítené. Nem tán ezért rejti magát napvilágkor, s jelenti ki magát napszállatkor? Nem denevér a pispek, hanem denevérember!

10.§. A csácsogók, hogy eltántorítsanak az igazságtúl, és messze űzzenek a denevérember iránti bizalomtúl, azt hánytorgatják ide, s hordják föl ránk, hogy a denevér, ki szárnyaskezű jószág, avagy kézivitorlázó (chiroptera) volna, vagy nevezzék akárhogy, nem lát, inkább fülel; a fülivel lát, sőt, inkább szőrivel lát, mondja a mai scientia. A denevér hangot bocsát ki, melynek echója szerént veszi érzetbe önnön státuszát ahhoz képest, mi körötte vagyon; ezért cikázik, mint a fecske, sőt „az Isten parancsolatjábúl éjjel a fetskének tisztit tselekszi, és ő is az éjjeli szúnyogokat hasonlóképpen öli, fogyasztja” (mondja Miskolczi uram). Ugyan miféle tisztet akarnók mink a pispekre ruházni, mondván, hogy denevér volna, ha midőn látjuk ezt az ide-oda czikázó éjjeli fecskét, melynek szava módja dísztelen, siketes szólásnak vagy inkább csikorodásnak hallatik, mely hasonló az ajtó farkának és a kenetlen tengelyű fakó szekérnek csikorgásához!? Hát a pispek szava kenetlen tengelyű szekér nyikorulása, siketes szólás? Hát nem kenetteljes-é a pispeknek beszédje? Avagy a pispek csak ide-oda csapongna, honnan-merrűl szúnyognak, légynek zúgása-zizzenése hallatik? Hát nem inkább sasmadár-é a pispek, az márpedig nem kapdos legyeket? Nem captat a pispek. Éppenséggel is minapában egy ánglius pispek hozta panaszba Londoniumban, a Lordok házában, hogy ő ugyan megtűrné a denevéreket templomában, de azok biza’ protestánsok volnának. Protestáns pispek - hol terem ilyen? Továbbá, ahol templomokban tömjénnel füstölőznek, márpedig a tömjénezés erőst szokás a pispeki szenthelyekben, ott a denevérek mind eloldalognak („bats appear to be very Protestant, as they normally departed where incense was used”). Láttál már pispeket tömjénezés nélkül? Hát magát űzné el önmagátúl, ha denevér volna!? Tűrje csak templomában a legyeket, ha már sas. Ámbátor inkább tűrje a denevért, ha nem tűrheti a legyeket. Ő maga nem lehet denevér. Tertium non datur.

11. §. Nézd-e hogy dobálja a syllogizmusokat, néki se secundum, se primum non datur! Ám mink itt nem a denevérrűl szólunk, hanem a denevéremberrűl. Azt megengedjük ugyan, és e disputát tovább nem hízlaljuk már a tudomány számos bizonyságival, nehogy olyan vastaggá legyen érvünk, mint a debreceni kofa, a denevér bizony liminalis persona - mint a kentaur, a szfinx, a mentor, meg a pispek. A denevér egér, de nem egér, madár, de nem madár, nem lát, de lát, házunkba jő, de benne nem lakik, hanem tanyázik tornyokban, lépcsőházakban, csűrökben, meddő kutakban, barlangokban, s fürtösen lógva várja, hogy kiröppenhessék, miképpen Homeros hasonlította a halandó hősök lelkit a barlang falára kapaszkodó szárnyasegerekhez, kiket aztán a végzet intése útjukra indít (Odüsszeia 24). Ez így vagyon. S hogy véget vessünk a nyüstöllésnek is, azt is megengedjük, hogy mink emberek nem tudjuk, milyen volna denevérnek lenni, amint e kérdésen Nagel Tamás újvilág-beli filofóz törte elméjét eredménytelen.

12. §. De azt tudjuk, s éppleg errűl szólunk, mondom, tudjuk, milyen pispeknek lenni, fekete palástszárnyat emelni, és czikázni a történelmi viharok sötét éjjelén. A pispek, mint a régiek mondották: parochus, azaz jövevény és bújdosó e földön (1Pet 2,1), illik hát néki ide s oda cikáznia. Azt is tudjuk továbbá, hogy a reformata ekklesia azért ragaszkodott megannyi saeculumon által a fekete palásthoz (s hozta végtére synodális végzésbe viseletét), mert bár nem tudhatni, hogy a próféta Illyésnek palástja, mellyel egy csapásra széjjelnyitotta a Jordánnak vizét (2Reg. cap 2), vagy az apostol Pálnak köpenye, melyért sürgetőleg írt Timothéusnak (2Tim cap 4), miféle anyaggal s mely színnel voltak szőve, azt ellenben bizonysággal tudhatni, hogy a denevérember szárnya fekete volna, s hát a pispek palástja is fekete, ergo a pispek denevérember. Továbbá és legfőképpen azt is tudjuk, hogy a hang nyomán találunk az isteni jó forrásához, mert a hit hallásbúl (ex auditu) van, s nem látásbúl (mint az apostol mondja a rómaiakhoz, cap. 10,17). Az idvesség tehát echolokáció, ahogyan denevérember jár-kel a világban! Ha tehát ámbár a denevér nem pispek, a pispek biza’ denevérember, mert ő is hallás után megy. Ha a röpülő kutyákat vagy bőrös egereket, amaz denevéreket tudakoztatjuk, bízvást mondhatjuk, nincs köztük pispek, de ha az igaz pispeketet tudakoztatjuk (s nem a tömjént eregetőket, mi a Sátán szellentése), ott találjuk őt, ahol a reformata praesentatio mutatja nékünk: fenn a házak tetején, hová halandó nem merészkedik, éjszaka idején, mikor az erények sáfári szunnyadnak, tekintetje a Kálvinnak csóvás csillagára irányul, mely a magyar Gotham (gótváros, mi Parlamentumnak neveztetik) tornyai fölött lebeg, jelezvén, hogy közel az óra és szorongat immár.Pispek-é a denevérember? Biz’ a!

13. §. Atyámfia (s lánya)! Seneca moralizmusát ezernyi disputációban hozták már elibénk, bizonyságul azoknak helytelenségére, kik avégett csavarnák el az igaz-valóságot, hogy a maguk orzott igazságát konfirmálják. Az efféle vak nem lát, csak véli, hogy lát. Nem magát ítéli meg, hanem ellenfelét, s ebbéli panaszában vesz magának vigasztalást. Néki nem mondhatni a prófétával, hogy nyissa ki szemit (aperi oculos tuos! - Dan 3,18), és még kevésbé mondhatni az Úrral, hogy gyógyító írral kenné bé szemit (collyrio inunge oculos tuos ut videas, Rev 3,18), hogy lásson. Nem kenegetni kell az ilyent, hanem földre dönteni minden hamis argumentumával együtt. Ha pediglen jóságos szíved nem vinne földredöntésre, haggyad kerengeni önnönmaga körül. Az efféle maga-nem-esméret kikúrálására mirákulum kívántatik, mintsem rendes eljárás. Efféle mirákulum az is, ha fölröppen a denevér a szemek gyógyulására. Innét a másik neve: tündenevér. De ki nevetni óhajtna mindezeken, ajánltatik néki Seneca mondása ugyanitt a magát látónak tettető vakrúl: si quando fatuo delectari volo, non es mihi longe quaerendus; me rideo - mi is annyit tészen: ha szórakozni akarok egy bolondon, nem kell messze mennem, magamon nevetek.

Bésummázás

14. §. Vegyünk immár szállatot a botránkozó pártosok tábora előtt, s azon módúlag riasszuk is meg őket agyaskodó tobozódásunkban, mint midőn csatára ki sem állván, ellenséget meg sem győzvén, zsákmányt nem szerezvén, részeg dobzódásban ülnek diadalt, eszükre nem vévén, hogy meg sem zendült még a harsona szava, meg sem döbbent még a harci dob, már nyakukra hág az ellenség. Az efféle rosszakaró barátság színe alatt csal meg téged, hitetvén véled, hogy néked is örülnöd kellene az ő örömiben. Higgy az ilyeneknek, ha veszni akarsz.

15. §. Pispek-é a denevérember? Ha pispek, akkor az. Szárnyaspocok.

AD 2024.

[1] https://www.facebook.com/magyarorszagireformatusegyhaz/videos/336335062239471/