Péter-Pál

Az egyházi hagyomány szerint ma Péter és Pál napját tartjuk. A magyar hagyományban pedig ez az aratás kezdete is. De nemcsak ez utóbbi köti őket hozzánk. Hanem előbb Pétert látjuk, ki mesterét megtagadó tanítványból lett - isteni kegyelem által - oszloppá, kősziklává, Róma első püspökévé, aztán Pált is látjuk, ki – saját szavaival – a bűnösök közt első volt, és fanatikusan üldözte Krisztus népét, de isteni kegyelemből lett szentté, és a pogányok apostolává. S ott Rómában a keresztyéneket üldöző Nero idején lettek mindketten mártírokká. Ma rájuk emlékezünk – az örömhír követeire. 

S igen, még ha ma már nem is pontosan ezen a napon kezdődik az aratás, a hagyomány ide köti azt a hálás pillanatot is, amikor sarlót bocsátanak az áldott termésre.

De mint jeleztem nemcsak így kapcsolódik hozzánk a két név, meg az aratás évenként ismétlődő nagy ajándéka. A jellemünk, alkatunk dolgában is találunk itt valamit. Arany János híres versére, a Fülemilére gondolok. A költő két hősét is Péternek és Pálnak hívják – de ők sem a nyárban, sem a naptárban nem férnek össze, rossz szomszédok, rajtuk az átok, perlő népek. Versbe szedett történetük szerint azon is

„Ölre mennek, hajba kapnak;

Örömére a szent napnak

Egymást ugyan vérbe-fagyba, 

- Hanem a just mégsem hagyva”

 hogy ugyanis kié a fülemile, s kié is gyönyörű éneke. Merthogy gyönyörűség az a madárdal: ki a szomszédba áthajló dióágra ült, 

„azt szemelvén ki oltárnak

 Honnan Istent jókor reggel

 Magasztalja szép énekkel:

Megköszönve a napot,

Melyre, im, felvirradott.

A sugárt és harmatot, A szellőt és illatot;

A fát, melynek lombja zöld,

A fészket, hol párja költ,

Az örömet, mely teli 

Szivecskéjét elteli; 

Szóval, ami benne él

 S mit körében lát, szemlél, 

Azt a pompát, fényt és szint, 

Mely dicsőség 

- Semmi kétség -

Ő érte Jött létre 

Csupán ő érette mind!”

Vagyis míg a madár vasárnap, a szent napon Teremtőjét dicséri,  mintha prédikálna, vagy még inkább: magasztaló zsoltárt énekelne – ahogy a 104. zsoltár mondja: az égi madarak hangicsálnak Isten dicsőségére –, addig a mi Péterünk és Pálunk a just nem hagyva egymást hagyja vérbe-fagyba.

Tűnődöm, vajon okkal mondom-e, hogy a mi Péterünknek és Pálunknak története csak rólunk, magyarokról szól-e, csak nekünk nem számít sem szent nap, sem aratás, sem a világot átzengő isteni dicsőség? Talán az a régi Péter és régi Pál sem volt különb, - és mégis mássá lettek. Megváltoztak az isteni kegyelem által. Nos, hiszem, hogy a mi Péterünk és Pálunk is lehet mássá, mi is lehetünk mássá – kegyelem által. Ebben az első lépés egy belátás: a fülemile nem az enyém, és éneke nem nekem szól, hanem a Teremtőt dicséri, mert – ahogy az idézett zsoltár mondja, a fülemile tudja, tudja öröktől: „Mindazok te reád néznek, hogy megadjad eledelüket alkalmas időben: adsz nékik és ők takarnak; megnyitod kezedet, és megtelnek a te jóvoltoddal.” Az ember is csak akkor fér meg a másikkal nyárban – meg a naptárban –, ha tudja, hogy arra nézzen, Ki megnyitja kezét, és megtölt minket jóvoltával, és Őt a fülemile énekéhez csatlakozva magasztalja szép énekkel.