Örökre

Virágvasárnap története (Jézus bevonulása Jeruzsálembe) és Húsvét (Jézus feltámadása) kettős fénybe állítja Nagypénteket, Jézus kereszthalálának titkát. Virágvasárnap jövendöléseket idéz a helyreállító királyról, aki egycsapásra, itt és most fölemel, és tisztulást is hoz, újra imádság házává avatja a templomot, amit megannyi kegyes csalás a latrok barlangjává tett. Virágvasárnap: szabadság-foglaló. Virágvasárnap a gyermekek ujjongása hív csalhatatlan örömre. És ha ők nem ünnepelhetnek, akkor a kövek énekelnek himnuszt. Dicsfény. Így ragyog a világosság a sötétségben. S mi visszaszerezzük magunknak Istent!

Aztán a kereszthalál porig rombolja mindezt. A sötétség nem fogadja be a világosságot - mondja János evangélista (János 1,5); az elárult, megtagadott, letartóztatott, halálra ítélt és vesztőhelyre rángatott Jézus pedig ezt mondja kiszolgáltatottságáról: ez a sötétség hatalma (Lukács 22,53). „Pedig mi azt reméltük...” (Lukács 24,21) - ezzel a szóval adják vissza keserű csalódottságukat az emmausi tanítványok - még nem tudják, hogy ezt magának a feltámadottnak mondják, a feltámadás napján. Ők csak hátra hagynák a kudarcok színterét, s mennének gyorsan tovább, mert élni kell... Virágvasárnap dicsfénye szertefoszlott, megtört, vereséget szenvedett a kereszthalál éjsötétjén.

Pedig azt reméltük... Azt reméltük, hogy Jézus hozza el a megváltást, ahogy Mózes megénekelte az egyiptomi szabadulást (2Mózes 5,13), vagy ahogy Dávid kifejezte Isten bocsánatát, amit  létrontó bűnére kapott (2Sám 7,23), vagy ahogy a világot szemlélve mondja a zsoltár: Isten szabadítja meg népét bűnéből (Zsoltár 130,8) - vagy legalább úgy, ahogy  a panaszkodó próféta, Jeremiás remélte lelke szabadulását, mikor összeomlott minden (Siralmak 3,58). Mi is mondogatjuk: pedig azt reméltük, hogy a hit majd átvezet minden akadályon, azt reméltük, hogy hűséges igyekezetünk megbecsülést szerez, hogy az imádságaink megóvnak bukástól, bajtól, sőt, Jézus iskolájában azt is megtanulhatjuk, miképpen kerülhetjük el a kereszt botrányát és az áldozatot. Azt reméltük... Félelmetes, hogy éppen a reménnyel fejezzük ki a lemondást.

Ám csodálatos, hogy mégis, ezt a mi csüggedt élet-folytatásunkat hogyan ragyogja be és változtatja meg a feltámadás világossága. S megváltoztatja virágvasárnapi spekulációinkat is, mert a feltámadás dicsősége a legősibb emlék, a világ teremtésében gyökerezik, régibb, mint a próféta esdeklése, a zsoltáros belátása, Dávid hálája vagy Mózes diadaléneke. Az ős-ígérethez, az első remény-igéhez vezet, amit Isten adott az ellene fellázadt embernek, és adott nekünk is, akik folyton a mindent hajhásszuk, de csak a semmivel kötjük gúzsba magunkat. De Isten kivált a halálból. Az asszony magva a kígyó fejére tapos, az pedig a sarkát mardossa (1Mózes 3,15) - ez az ősevangélium. Nem a világosság vall kudarcot, hanem a sötétség - s éppen azért, mert nem fogadta be a világosságot. A kereszthalál életet szerez. Az áldozat nem vereség, hanem ajándék.

Virágvasárnap fénye megtorpant a nagypénteki sötétségen -  de mégsem! Azt olvassuk az evangéliumban, hogy Jézus elsiratta Jeruzsálemet virágvasárnapi bevonulásakor (Lukács 19,41), ám az ő könnyein tükröződő fény egészen a feltámadásig átragyog. S mikor az új élet dicsőségében elébük áll, letörli csüggedt tanítványai szeméről a könnyet. Nem mi szerezzük vissza Istent, Ő szerez vissza magának örökre.