Nekem is...

Katekizmust tanulunk konfirmációra készülő kamaszokkal. Az egyik legtalányosabb kérdés, amelyet egyébként előbb-utóbb mindenki feltesz, így szól: mit az igazi hit? Szépen szól a felelet: A hit nem csupán megismerés, melynél fogva szilárdan elfogadom azt, amit Isten kinyilatkoztat nekünk igéjében, hanem biztos bizodalom is, melyet az evangélium által a Szentlélek lobbant lángra a szívemben, és amely által Istenben megnyugszom, mert ő szilárdan elhatározta, hogy nemcsak másoknak, hanem nekem is bűnbocsánatot, örök igazságot és életet ajándékoz, ingyen kegyelméből, egyedül a Krisztus érdeméért.” Tehát így pontos a felelet: Isten nemcsak másoknak, hanem nekem is örök életet ajándékoz. Ez a keresztyén élet titka és a bizakodó hit csodája: nemcsak más lehet boldog, nemcsak mások ismerhetik meg Istent, tapasztalhatják meg a jót, remélhetnek üdvösséget, hanem én is. Ezt aztán nem nehéz megtanulni!  

Ám a tanulás, tehát kérdezés és feleletadás során, az egyik kamasz megfordítva mondja a választ, így: Isten nemcsak nekem, hanem másoknak is örök életet ajándékoz.

Lámpalázas szótévesztés lenne? A retorikusok fogalom-cserének nevezik ezt a jelenséget. S mivel többnyire meghökkentést vált ki, javasolják szándékos alkalmazását, hogy a szónok ezzel is fokozza mondandója erejét.  Dehát ez a kamasz nem szónok, aki tudatosan szerkeszti a szavait: nemcsak nekem, másoknak is... Elszólás lenne talán? A modern korban leginkább a pszichológia használja ezt a kifejezést, az elszólás egy-egy elnyomott késztetés vagy rejtett gondolat váratlan előtörése. Komédiákban zajos tetszést válthat ki, tragédiákban leleplezi a rejtett gondolatot, a lelkivezető számára pedig megmutatja, hogy miféle érzések vagy késztetések határozzák meg a mondandónk belső, lelki előkészítését.

A szóban forgó katekizmust a középkor végén írták, amikor az egyes ember a közösségeiben találta meg boldog öntudatát és létbátorságát, ahogy József Attila mondja: „Ha féltem is, a helyemet megálltam, születtem, elvegyültem és kiváltam.”  A mai ember azonban legelőször a független és öntudatos énben keresi a létbátorságot. Úgy véli, közösséghez tartozni inkább akadály, mintsem helyünkre találás. Az identitásunk átrétegződött, és az, hogy én hova tartozom, kevésbé érvényesül, míg az, hogy mi tartozik hozzám, közösség-rendező elvvé válik. Nem az a kérdés, hogy engem befogad-e (és elfogad-e) egy közösség, hanem csak az számít, hogy én kit és mit fogadok el. Vajon ez a kiskamasz ennek adott volna hangot, afféle nyelvbotlásban?

Nem hiszem. Inkább, mondhatom, már túl is jutott korunk nagy kísértésén, legyőzte a magába zárulás igézetét: nem tartotta meg magának Isten megismerését és a Krisztus-követés örömét, nemcsak önmagára nézve élte meg az igazi reménységet, hanem másokra nézve is.  Ha egy édesanya imádkozik kallódó gyermekéért, ha egy barát esedezve közbenjár süllyedő életű barátjáért, sőt, ha könyörgéseinkben még ellenségeinkért is imádkozunk - éppen ezt fejezzük ki: nemcsak nekem, hanem másoknak is... Az egyház pedig azoknak a közössége, akik készséges örömmel jelzik, hogy Isten az ő szívükben is lángra lobbantotta ezt a boldog bizodalmat.