Mikor az ember nem akar ember lenni

Pár napja szép műsort hallgattam 1956 hőseinek tiszteletére. Márai Sándor híres versét is szavalták, melynek egy sorát nem úgy hallottam, ahogy a versben van, és ahogy szavalták is, hanem úgy, ahogy hallani véltem-akartam, elnézést érte. A sor így szól eredetileg: „Bölcs szó fontolgat, okos szándék...” Ez a versben a karácsonyi idill felsorolásába esik, amit 1956 csodája és tragédiája foszló díszletté tett. Én most így hallottam: bölcs szót fontolgat okos szándék.  Vagyis bölcs szót kellene mondani, okos és jó szándékkal.

Ismerősök, barátok kerestek az elmúlt napokban, az Izraelt ért terrortámadás után: mondjak valamit, bármit, vigasztalót, reménykedőt, bölcset! Mit mondhatnék? Vajon, mit mondok azzal, hogy mi magyarok tudunk különbséget tenni terrorista és szabadságharcos között? Meddig ér ez én szavam? -  hiszen a világ nagyurai régóta megszokták, hogy a szabadságharcost terroristának nevezzék (tankönyvekben is),  a terroristát pedig szabadságharcosnak titulálják, és akként ünnepeljék, mikor a gyűlölet fölébe kerekedik a józanságnak. Mit mondhatnék? Mondhatom-e a másik sors-sirató költővel, Vörösmarty Mihállyal: az ember sárkányfogvetemény, nincsen remény? Lám, a gonosz szörnyű magja hamar megfogan és gyorsan növekedik, a leggyorsabban mindig éppen ott, ahol mi az igazság jó gyümölcsét reméljük beérni, ahol szabadságra és boldogságra várunk. Vajon mit mondok ezzel? Mondjam, hogy mégis van remény, mert az eredendő jóság végül felülmúlja az ősi rosszat? Mondjam, hogy a gonosz csak látszólag képes arra, hogy hatékonyabban örökítse magát, mint a jó, hogy a gonosz változatossága csak álca, és csak felszínes képzet az, hogy könnyebben alkalmazkodik bármihez? Bezzeg a jó?! Mit mondjak most, mikor az ember nem akar ember lenni? Szomorú és csüggedt vagyok, - én is barátokat és ismerősöket keresek és sürgetek, hogy mondjanak vigasztalót, reménykedőt és jót.

De leginkább az apostol szavához kell igazodom, és a minden értelmet meghaladót keresem, az isteni békességet (Filippi levél 4,7), amelyhez nem lehet büszke tornyot építeni, hogy felkapaszkodjunk hozzá, nem lehet határozmányokba foglalni és kicsikarni könnyek árán, de minden részvétünknél közelebb van az  ember árva fájdalmához, és jobban ismeri a szívünket, mint mi azt magunkról vélnénk. Az okos és jó szándék hiába fontolgat, elfogynak a szavaink, aláhullanak a Sátán rostájában (Lukács evangéliuma 22,31). Hiába tudjuk, hogy mi az, amit esedezésünkben és imádságainkban kérnünk kellene, nem tudjuk kérni, mert nem tudjuk, miképpen kellene kérnünk. A sokszavú és fellengzős Péternek azt mondta Jézus, hogy imádkozott érte, hogy el ne fogyjon a hite. Nekünk is  mondja. S ha az ember nyomorúsága miatt és szavaink fogytán csüggedünk, így bíztat az apostol: maga az isteni Szentlélek esedezik miértünk kimondhatatlan fohászkodásokkal (Római levél 8,26).  A bölcsesség nem néma, ha nem beszél, hanem hallgat, hogy meghallja azt a kimondhatatlan esedezést, amit a Teremtő mond az ember helyett az emberért. Ez az egyetlen maradandó.