Mezsgyekövek

Közeli háború és társadalmi krízisek idején, amikor kiszámíthatónak vélt életünk megannyi területét nyeli el a bizonytalanság, ösztönösen kapaszkodunk emlékeinkbe, vagy még inkább emlék-előtti emlékeinkbe; dolgokba, tényekbe, igazságokba, melyek, úgymond, mindig is a helyükön voltak, csak mi sodródtunk el tőlük. Ám „a káoszban a múlt is olyan bizonytalan, mint a jövő.” – mondta egy méltatlanul feledett bölcs, Lénárt Sándor, még a 20. századi zűrzavarok idején (Egy nap a láthatatlan házban, 5. fejezet). Ugyanis nem az a gond, hogy nem találjuk a jó rendhez visszavezető utat, hanem az, hogy szinte észrevétlen átrendeződött a világ. Valóban, nehezen viseljük a mai harsány, révült hangoskodást a szabadságnak titulált önmegsemmisítés körül, de nem árt tudni, hogy ez inkább kifejlet, mintsem kezdet. Hát akkor hol kezdődtek a bajok? „Ne mozdítsd el az ősi határt, amelyet őseid jelöltek ki” – mondja a Példabeszédek könyve (Péld 22,28). Nyomban kérdezhetnénk, mit keres ez a mondat a bölcsességek között? Hiszen ez egy átkokkal szankcionált birtokvédelmi rendelkezés a Mózes törvénykönyvéből (5Mózes 27,17), és a célja az, hogy biztosítsa a birtokok, városok, törzsek határát, sőt a településeket összekötő utak nyomvonalát is! A törvény szó szerint ezt mondja: „Embertársad mezsgyekövét, amelyet az ősök raktak le, ne told odébb örök részed határánál.” (5Mózes 19,14) Ha a régi fordításokat olvassuk, például Károli Gáspárét vagy Méliusz Juhász Péterét, ott így áll a tiltás: ne foglald el! A 16. században, a három részre szakadt országban, két pogány közé rekedve, a birtokokat egyszerűen elfoglalták, érthető tehát a fordítók megoldása, ez volt a történelmi tapasztalat. Amikor a nagy szenvedő, Jób a hatalmaskodók visszaéléseit panaszolja, első helyre teszi a birtokfoglalás bűnét (Jób 24,2). A kommunizmus idején a magyar parasztság birtoktudatát is akkor semmisítették meg végképpen, vagyis szimbolikusan is, amikor beszántották a mezsgyéket. A birtok elfoglalása és a határ végleges felszámolása, amit Hóseás próféta határrontásnak nevez (Hóseás 5,10), Isten jogos ítéletét kiváltó, égbekiáltó gaztett.

A mai fordítások talán jobban visszaadják az eredeti szándékot. A mezsgyekő elmozdítása nem az ősi örökség egycsapásra történő elvételét jelenti, hanem a birtok apró, csalárd növelését a szomszédos birtok csökkentése révén. Nem véletlen, hogy a szabály közvetlenül a hamis tanúzást tiltó rendelkezések előtt áll a Bibliában. A mezsgyekő odébb tolása hazugság, az ősi rendelkezések meghamisítása, fokozatos érvénytelenítése. És itt jut érvényre a Példabeszédek bölcsessége. Az ősi határ: a dolgok jó rendje, az igazság és hamisság, a szent és a profán, a jó és rossz megkülönböztetése – ezek jelölik meg az elődöktől nyert örökségünk szerkezeteit. Mikor aztán azt halljuk, hogy mindenki egyenlő, de vannak, akik egyenlőbbek (ahogy ezt George Orwell Állatfarmjában olvasni), tudhatjuk, valaki már odébb tolta a mezsgyekövet. Amikor arra riadunk, hogy mára az egyetlen örök-érték a folytonos változtatás lett, melynek nincs más célja, csak a változtatás – belátjuk: megint odébb tolták a mezsgyekövet. Amikor rádöbbenünk, hogy önfelszabadítása igézetében az ember önmagát cserélte be Isten helyére, rémülten látjuk, hogy világteremtéssel is kísérletezgetni kezd. Az pedig a káosz része, mikor az egyenlőbbek mellett megjelennek a szabadabbak és testvérebbek is, és rezzenéstelen arccal kijelentik, hogy nincs már férfi és nő, az erről való ősi tudás, úgymond, illúzió. Pedig csak odébb tolták a mezsgyekövet. A káosz sosem egycsapásra áll be, de ha bekövetkezik, akkor nemcsak a jövő, hanem, és főleg, a múlt lesz kétségessé. A mi korunk totális eszméi nem eltörölni akarják a múltat, hanem elnyelni. Új honfoglalásra van hát szükség, hogy az igazi határokat újra kijelölhessük. Pünkösdre várjuk a Szentlélek érkeztét, aki a szívünkben helyezi el az isteni mezsgyeköveket, hogy igaz legyen a zsoltár vallomása: „nem mozdult el tőled a mi szívünk, sem lépésünk nem tért le a te ösvényedről” (Zsoltár 44, 18)