Megelőző kegyelem

Egy szép zsoltár visszhangzik bennem napok óta. Ha fellapozzuk a Bibliát, a negyedik Zsoltárban egy fájdalmas kérdés ütközik a szemünkbe, és eltalálja a szívünket is: Kicsoda láttat velünk jót? – kérdezi a zsoltáros. S vele kérdezzük mi is itt, Magyarországon, lesz-e még valami jó a m életünkben? 

Sok-sok tanácstalanság fogalmazódik meg ebben, mert már látjuk, odalesz a pénzünk, munkahelyek fognak megszűnni, megszorítások jönnek, s amit az emberek apránként összetettek, egy csapásra eltűnik, mint ahogy ránk ront egy hirtelen őszi szél, és kisöpör az udvarról meg az utcáról mindent. Ám a zsoltár arra is felszólít, hogy ebben a nagy riadalomban beszéljünk a szívünkkel, és csendesedjünk le. Mert megkérdezi tőlünk is: meddig szeretitek még a hiábavalóságot, meddig kedvelitek még a hazugságot? Meddig adjátok még át magatokat hiábavaló indulatoknak?

A kérés azonban többre is mutat, és ebben van a nagy titok. Mert ezt mondja: Mikor kiáltok, hallgass meg engem igazságomnak Istene, szorultságomban tág tért adtál nékem; könyörülj rajtam, és hallgasd meg imádságomat. Figyeljük meg ennek a  mondatnak a különös idői szerkezetét. Meglehet, egy szigorú irodalomtanár elégtelenre osztályozná, mert hogy a jelen és a múlt idő keveredik benne. Hiszen így kezdődik: mikor kiáltok, hallgass meg, vagyis itt most a jelenben jajdul fel a panasz-ének, és a segítséget kérő imádság. Majd így folytatódik: tág tért adtál nékem. Ez pedig múlt időben hangzik. Nem is értjük szinte először, hogy mi ez az idői keveredés. De aztán felismerjük – ha és amennyiben valóban beszéltünk a szívünkkel –, hogy ez a tág tér, amiről a zsoltáros panasza közben is örömmel beszél, Isten nagy ajándéka, nem egyéb, mint az imádság véghetetlen nagy tere. Igen, így van, hogy amikor körülöttünk minden beszűkül, és ránk szorul egész életünk tanácstalansága, boldogan megtapasztalhatjuk, hogy Isten mégis még mielőtt kértünk volna bármit, elkészítette nekünk az imádság tágas terét. És az imádság mindenhova elér, és mindent magába tud foglalni. A régiek ezt gratia praeveniensnek, magyarul megelőző kegyelemnek nevezték. Ahhoz hasonló ez, mint amikor Jónás a cethal gyomrában a végső elveszés pillanataiban Istenhez sikolt, de mindent múlt időben sorol fel: Isten meghallgatta, megsegítette, megszabadította. 

Ez az Isten nagy titka, hogy amikor mi még a süllyedés közepén vagyunk, Ő már rég gondoskodott a szabadításról. És az imádság tág tere az, amelyben mi ezt felismerhetjük, és elkérhetjük. Ha a mostani időben még a legokosabbak is csak a vállukat vonogatják tanácstalanul, s úgy érezzük, nincs már hova fordulnunk, buzdítson minket a zsoltár régi szép vallomása: Nagy és nehéz kérdésünkre, hogy ti. kicsoda láttat velünk jót, már elve elkészített a válasz: szorultságunkban tág tért adtál nekem.