Meddig tartson egy gyásznap?

„Gyászol a must, búsul a szőlő, és sóhajtozik az ujjongó szívű”  - mondja Ézsaiás próféta, amikor egy nagy nemzeti összeomlásról, sőt, némely tudósok szerint, világkatasztrófáról jövendöl (Ézsaiás 24,7). Mindenütt szétszóratás, tehetetlenség, kiüresedés, és mindennek az ellentétje tölt be mindent - a must, mely szívet vidámító bort ígér, most gyász-itallá lesz; a szőlőskert, mely áldásával nemzedékek fáradságát jutalmazza, ezután már kiszáradva zörög, mint valami átok-cserje. Ahol magától értetődő volt az öröm, ott a gyászé a főhatalom. És sóhajtozik az ujjongó szívű is, akinek a rendes időkben a puszta jelenléte, személyének természete másokat is felderít. 

Mindezt függő módban kell mondanunk. Valahogy így: a must a  benne érlelődő bor ízét-erejét sejtetné, ha...; a szőlőskert nemzedékekre kiható áldást ígérne, ha...; a vidám szívű ember másokat is derűbe vonna, ha... És már sorolja is a próféta az okokat, miért nem a maguk természete szerint történnek a dolgok. Mert elhagyták Istent. Ezért nem ujjongó hálaadás a szüret, a bő termés, az aratás; ezért üröm az öröm; ezért fordul gyászba a pompás ünnep.

Ünnep. Születésben, kikeletben, aratásban, sikerben, győzelemben, áldásban - csak ahogy sorolom, érezzük is -, lám, milyen fényesen ragyog a szó, és ragyog a szívünk is: ünnep. S akár napokig is eltarthat egy ünnepnap, mi több, akár egy egész életen át. Sőt, ha jól értjük Krisztus szavát: az egész örökkévalóság ünnep. Ismerünk ünnepes időket, mikor megadatik a derült jövőbe nézés csodája, és ismerünk ünnepes embereket is, akiknek jelenlétében nem lehet elrontani jókedvünket.

A próféta viszont arról jövendöl, hogy az összeomlás is valamiféle ünnep lesz, gyászünnep. És máris kérdezzük: ünnep-e a gyász, és miféle ünnep? Fonák ünnep? Vagy kényszerű fáradtság? Mire számítasz a gyászmunka végén szüretelni? S ha mégis ünnep, meddig tartson, például, egy nemzeti gyásznap?  Százhetvenöt évig? Vagy míg él a nemzet? És miféle ünnep az efféle gyász? Afféle belenyugvási rítus? Ünnepélyes békekötés az elfogadhatatlannal? Alkalmazkodás a világfelforduláshoz? Szépséges önsajnáltatás? Addig tartson, valóban, ameddig ki nem egyezünk a sorssal? Vagy azután kezdődjék igazán?

A gyász valójában átvonulás az összeomlásból a reményhez. Biztató rítus, mert bár megrendült a maga-dicsekvésünk alapja és szertefoszlott ön-ünneplésünk délibábja, éppen ez a megszűnés nyitja meg számunkra a remény ellenére való reményt. Gyászünnepen nem a semminek adjuk meg magunkat, és nem a visszavonhatatlanhoz idomulunk, hanem a sírást örömre, a szomorúságot vigasságra, a kudarcot győzelemre, a halált életre fordító isteni kegyelem felé fordulunk. Üdvözítő időt nyit meg a gyász, Krisztus idejét, aki azért jött, hogy megvigasztaljon minden gyászolót. (Ézsiás 61,3)