Bogárdi Szabó István püspök gondolatai a Kossuth Rádió 2017. április 9-én elhangzott, Vasárnapi Újság című műsorában.
Régi hagyomány a keresztyénségben az, amit Jézus panaszának nevezünk. Egészen a Jelenések Könyvéig nyúlik vissza, ahol a feltámadott Úr üzeneteket küld övéinek és ezekben a buzdítások mellett intelmek és panaszok is vannak. Ettől eltekintve is leginkább az úgynevezett népies kegyességben bukkan fel időről-időre sokféle formában az a gondolat, hogy ha Jézus közöttünk járna most, mit találna, milyennek látna minket, milyennek mutatkozna az életünk az Ő fényében. Valljuk meg, bizony sokszor csak panaszra lenne oka. Még rétegzettebb alakzata ennek a hagyománynak az irodalmi forma, amelyben az író képzelt eseményt vázol fel, és ennek központi alakja Jézus, Aki egy-egy élethelyzettel találkozva, hamisságba, rosszba ütközve panaszt fogalmaz meg. Az egyik legismertebb irodalmi alkotás – legalábbis a magyarok körében -, Karinthy Frigyes Barabbás című novellája. Ebben Jézus visszatér a halálból, és mintegy újra elindul Jeruzsálembe, hogy Pilátust nagypénteki ítéletének felülvizsgálatára bírja rá. Útközben csatlakoznak hozzá a meggyógyítottak, a reménykedők, az igazságot várók, sokan azok közül, akik a Názáretiben látják minden bűn és baj megoldását. És persze útközben szánakoznak is, hogy azon a nagypénteken Pilátus kérdésére: kit akartok, hogy szabadon bocsássak nektek? – nem azt kiáltották, hogy a Názáretit, hanem azt, hogy Barabbást. De most fogadkoznak, hogy másképpen lesz. Aztán Pilátus palotájához érkezve, azt látják, hogy a római helytartó, az idegen uralom cinikus képviselője vígan lakmározgat Barabbással, a rablóval és gyilkossal – a bíró ésbűnös cimborák lettek. Majd Jézus kérésére, hogy vizsgálja felül és változtassa meg korábbi döntését, a helytartó a Jézus háta mögött sorakozókra mutat, s megkérdezi: kit akartok? S újra felhangzik a kiáltás: Barabbást. Holott magában ki-ki eleve eltökélte, azt akarta kiáltani: a Názáretit. Karinthy novellája az egyes ember elhatározását és a tömegmámor mindent elsodró erejét érzékelteti. A régiekkel szólva: ez a turba, - a tömeg, az irányíthatatlan, az egyéni akaratokból egésszé soha össze nem álló, rettenetes valami. Hamvas Béla szavaival: a létrontás orgánuma. S egyúttal azt is sugallja az író, hogy ez mindig is így volt, és így is lesz. Virágvasárnapra való ez az olvasmány, hiszen ezen a napon még hozsannát kiáltoznak a Jeruzsálembe bevonuló Jézusnak, Aki azonban Lukács evangélista feljegyzése szerint sírt, amikor meglátta a szent várost. Hogy aztán majd nagypénteken – ki tudja, talán ugyanez a tömeg – azt kiáltozza: feszítsd meg! Virágvasárnapi olvasmány ez, egyfajta tükör, amibe feltétlen bele kell tekintenünk, már csak azért is, mert a mi korunk nagy lármákkal, kiáltozásokkal van tele. És ki tudja, lehet, hogy nem tudjuk megőrizni vagy legalábbis kimondani szívbéli eltökéltségünket. De nagypénteki és még inkább húsvéti is ez az olvasmány. Az író eszméltetni akar minket, mert ő is tudja, Jézus feltámadása nem azt jelenti, hogy újra kezdi, hanem azt, hogy valami egészen újat kezd. Induljunk így a nagyhéten mi is a kereszt és a feltámadás felé: a Feltámadott nem a régi megismétlésére, hanem az újjáteremtés titkára hív minket.
