Leomlott

Holnap lesz 31 éve, hogy ledőlt a Berlini Fal, mely a hidegháború idején Európa, sőt, nyugodtan mondhatjuk, az egész világ megosztottságának, a kommunista diktatúrának és a szovjet birodalmi politikának egyik meghatározó valósága volt.  „Lelkünk megszabadult, mint a madár, a madarásznak tőréből. A tőr elszakadt, mi pedig megszabadultunk.” – gyakran idézgettem akkoriban ezt a zsoltárverset (Zsoltárok könyve 124,7), merthogy a Berlini Fal a bekerítettség halálos jelképe volt, a kényszermunka-táborok, a Gulágok szögesdrót-kerítéseinek előretolt változata, voltaképpen börtönfal, és a nagyhatalmi versengés riasztó emlékműve. A Berlini Fal azt is jelezte, hogy olykor a győztesek sem tudnak jól gazdálkodni a diadallal, és hogy az úgynevezett béke roppant feszültségeket leplez.

Azért idézem fel mindezt, mert homályos emlékem nekem is van a Berlini Falról. Kisdiákként egyszer a szüleim jó barátjának, az akkori lipcsei esperesnek, későbbi drezdai püspöknek, Johannes Hempelnek a családjánál töltöttem egy hónapot, a néhai  NDK-ban. Igen jól emlékszem Lipcsére, Drezdára, Potsdamra, Rostockra, az észak-német tengerpartra, és persze Berlinre is, főleg az Alexander Platz-ra, ahova a vendéglátó család velem együtt ellátogatott. És maradt egy villanásnyi, jelentéktelen emlékem arról is, amikor elvittek Berlin egyik ócska városrészébe, és távolról rámutattak valami fal-féleségre, és csak ennyit mondtak: die Mauer - a fal. De többet erről nem szóltak nekem. Ki tudja, talán remélték, hogy megjegyzem, és ha mégis szökni kívánnék a szabad világba, nem errefelé veszem az utat. Más emlékem nincs. Miért is lenne?

Nyilván, a fal túloldalán élők mindig is sokkal többet tudtak és beszéltek a Berlini Falról. Hiszen John Kennedy amerikai elnök híres mondata az 1960-as élvek közepéről: ich bin ein Berliner – berlini vagyok! - mélyen beleégett a szabad világ tudatába, mert részben az ember méltóságát, a berliniekkel való szolidaritást, és egyben a szabadság-vágyukat fejezte ki. Mi, akik a fal innenső részén éltünk, alig-alig tudtunk valamit, hír nem jött róla. Az építmény hosszát is csak utólag lehetett megtudni, és nemcsak a berekesztett embereket, hanem magát a falat is fegyverrel őrizték. Szóba hozni sem volt tanácsos. Okkal kapcsolta össze 1989-ben Tőkés László a Berlini Fal valóságát az általános közép-európai helyzettel, amikor azt mondta: a hallgatás falait is le kell dönteni.

Mindezt azért idézem fel, mert ennek a 20. századot átható történetnek mély tanulsága, hogy külső és belső fogságunk sokszor csak a szabadulás után válik számunkra egészen nyilvánvalóvá. És ennek bibliai mélysége is van, hiszen az, hogy mennyire elveszettek vagyunk, bezárva a bűn csapdájába, azt csak Isten szabadítása után értjük meg teljességgel. A Berlini Falat csak a szabadság világa felől lehetett annak látni, ami volt: kerítésnek, börtönfalnak, a rabság rögzítésének. De ha leomlott, legyünk hálásak érte, hogy mi is, akik annak idején nem tudtuk, mit jelent valójában, immár őrizzük meg elnyert szabadságunkat. Hogy aztán, ha valaki azt mondja: ich bin ein Berliner, azon egy szabad világ hálás polgárát érthessük.