Karácsony előtt

Nemrégiben autóval utaztam egy távoli településre, mikor útközben egy óriásplakát villant a szemembe. Csak annyira emlékszem belőle, hogy óriási betűkkel, rikító színekkel ez állt rajta: Karácsony. Gondoltam máris, lám, már a karácsonyt is reklámozni kell! Aztán eszembe jutott, hogy dehogy-dehogy, csak én vagyok olyan ódivatú, egyfelé gondolkodó pap, hogy nekem karácsonyról a karácsony jut eszembe. Nyilván nem Jézus Krisztus megszületését reklámozta a plakát, hanem feltételes reflexeinket mozdította. Bizony, ma már csak így van, ha azt halljuk: advent vagy éppen karácsony, akkor az közvetlen parancs arra, hogy vásároljunk. Mégis e személyesség okán engedjék meg, hogy néhány idetartozó gondolatot megosszak önökkel. 

Pár napja egy kedves házaspárral beszélgettem, akik elmondották, hogy miképpen oldották meg a karácsony-táján rendszerint bekövetkező házassági krízisüket. Korábban mindig stresszben voltak, hogy mi legyen karácsonyra az ajándék, ám úgy, hogy az egyúttal meglepetés is legyen. Sok-sok feszültség és keserűség támadt közöttük abból, hogy ajándékul meglepetésként mindig olyasmit kellett venniük, amiről tudták, hogy így is úgy is meg fogják venni. Végül megegyeztek, hogy a szükséges dolgokat megveszik, ám valami apró, figyelmes és talán nem is életszükségbe vágó ajándékot ki-ki készít kedvesének. Ajánlom, megfontolásra mindenkinek! 

Aztán eszembe jutott egy régi történet is, melyről nem tudom, hogy igaz volt-e vagy sem, de olyan mélyen tanulságos, hogy szinte csak Móricz Zsigmond tudná szépen megírni. Történetesen egy faluban fagyos téli időben keresztelő volt. A család és a rokonok a templomból felgyűltek a házhoz, hogy ünnepséget tartsanak. A portára belépők annak rendje-módja szerint szép cifra szűreiket, ünnepi nagykabátjukat az előszobában lévő asztalra rakták, halmozták sorra. Aztán, mikor az egyik rokon felkiáltott: lássuk, a gyermeket, riadtan néztek körül: valóban, hol is a gyermek? Csakhamar kiderült, hogy a keresztanya hazaérkezvén a kis pólyást az előszobában lévő asztalra helyezte, és aztán szépen arra rakta rá ki-ki a kabátját. Nagy izgalmak támadtak, és éppen csak életben találták a kabátok alatt fuldokló csecsemőt.

Vajon nem ilyen-e mostanában sok-sok karácsonyi készülődésünk, hogy mire az ünnephez érünk, a sok nagy, szép és drága ajándék – egészen pontosan a tavalyinál több, nagyobb, drágább és szebb ajándék – már eltakarja azt, Akiért az ünnep van? Pedig tudjuk, karácsonyi ajándékozásunk csak visszfénye annak a nagy ajándéknak, amit Isten adott nekünk a Megváltó megszületésével. És ez azt jelenti, hogy nem is kötelező egymásnak ajándékot adnunk, azt semmilyen törvény nem parancsolja. Egyes-egyedül csak a boldog és hálás szív érezheti, hogy szabad valamit szeretteinek, embertársainak visszaadni abból, amit Isten neki ajándékozott. De jó lenne ezen a karácsonyunkon, hallva a szép éneket boldog bizonyossággal indulni: „Mennyből az angyal lejött hozzátok pásztorok, pásztorok, Hogy Betlehembe sietve, menve lássátok, lássátok!” Szóval tehát beh jó lenne tudni, hogyha elindulunk, valóban meglátjuk Őt, Aki Isten örökkévaló ajándéka a számunkra.