Június 4, 16,30-ra

Templomunkat átépítik, nincs tornyunk, a régi harang pihen, ezért nem tudjuk megcsendíteni (megkongatni? - félreverni?) és harang-versbe foglalni a fájdalmas emlékezést. A falumban mindenki tudta, hogy kiért szól a harang. Ha jól emlékszem, férfiért előbb a középső harang három csendítése, aztán a nagyharang verse; nőért a középső harang három csendítése után a középső verse; gyermekért: középső harang három csendítés, aztán a kisharang verse.  Mi lenne a harangozás módja a nemzetért? De meghalt-e a nemzet, hogy ki kell csendíteni az egész világnak, hadd kérdezzék: kiért szól a harang?  Sokat emlegetett sor ez. John Donne angol költő elmélkedéseiből való, aki nagybetegen, halálára készülve írta: „Senki sem különálló sziget, minden ember a kontinens egy része, a szárazföld egy darabja. Ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz  kevesebb; éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy a barátaid házát, vagy a birtokodat. Minden halállal én leszek kevesebb, hiszen egy vagyok az emberiséggel. Ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól."

De van itt még valami e sokat idézett sorok előtt. Egy másik kérdés. Miért szól az a harang? A beteg költő harangszót hallott beszűrődni az ablakán, és úgy vélte, temetésre szólít az a harangozás, ahol majd a feltámadás igéit hirdetik a szomorkodóknak. A feltámadás igéi pedig nem sirató-szavak, hanem a remény szavai a sírókhoz,  a nagy készület szavai, az új élet első szavai a múlandó emberhez! Miért szól a harang? Sirat, de reményt is hirdet, mert nem vész el, amit elvesztettünk és siratunk, mert minden Isten kezében van, aki a holtakat megeleveníti, és azokat, amelyek nincsenek, előszólítja mint meglevőket (Rm 4,17). Kérdezd hát, miért szól az a harang, és tudd a választ: a remény igéihez hív, reménység ellenére való reményre bátorít (Rm 4,18).

A harang tiszte addig tart, míg meg nem reped, vagy míg el nem kopik a nyelve, vagy míg ki nem dobják a toronyból. De mind addig szólni fog, míg lesz, aki felkapaszkodik a toronyba, hogy kicsendítse rajta az illő harang-verset, a gyászba szólítót, ám remény-hirdetőt. A mi templomunk  tornya félig áll csak, régi harangja pihen – de imánk nem tétlen, reményünk nem rest, és bizodalmunk szilárd, így imádkozunk hát: „Szánd meg Isten a magyart!