Főoldal Publikációk Jó kedv és bőség

Jó kedv és bőség

Bogárdi Szabó István püspök gondolatai a Kossuth Rádió 2017. november 26-án elhangzott, Vasárnapi Újság című műsorában.
Még október közepén, rokonlátogatóból hazafelé tartva, bementem a sztráda mentén ékeskedő bevásárlóközpont egyik lakberendezési csarnokába, hogy vegyek egy szappantartót. Néha ezt is kell vásárolni. De nem találtam – legalábbis ott, ahol az efféle cikkeket tartják a polcokon. Az egész emelet karácsonyi kellékekkel volt telezsúfolva. Még csak október van, és lám, máris itt van egy fél országra való flitter, karácsonyfadísz, plüssangyal és mindenféle apró jószág a betlehemi jászolba, csomagolópapír ezernyi változatban és mindenféle elektromos csillag és csilla-villa – nyomasztó bőség! Aztán egy emelettel feljebb megtaláltam, amire szükségem volt. Már el is feledtem volna az üzleti világ nyomulását, amikor pár napja egy másik bevásárlóközpont parkolójában azt vettem észre, hogy kiemelt és elkülönített helyen ezrével sorakoznak a karácsonyfák, szépen, rendbe rakva, magasság és fajta szerint, hazaszállításra előkészítve, védőhálóban. Még ádvent sincs, de már (jelzi a gesztus nem is olyan tapintatosan!) ideje felkészülni – mi mással? – vásárlással!

Előbb a búsképű lovag, Don Quijote jutott eszembe, a híres szélmalomharca: bizony, így vagyunk a mi szép ünnepünkkel, hiába minden ellenkezés, legyőzni lehetetlen a szép szokásból kényszerré lett karácsonyos készületet, újra és újra elénk magasodik a kihívás, amelynek meg kell felelni: bőségét, tehetősségét mutathatja meg ilyenkor az ember; nem lehet a provokáció elől kitérni, amely, ráadásul, felette gyakorlatias, hiszen idő előtt emlékeztet a fogyasztó polgár kötelességére – be kell szerezni, minél előbb túl kell esni rajta, nem szabad halogatni az elkerülhetetlent. Olyan ez, mint a foghúzás – dohogtam magamban –, mennél később, annál rosszabb, mennél előbb, annál jobb. Furcsa torzulat ez. A pszichológusok sokat beszélnek arról, hogy olykor ki kell lépni a komfortzónánkból (ami éppenséggel lehet az ünnep is, ugyan, mi más!?). De így? – csodálkozom –, hogy akárhova megyünk konfront-zónába kerülünk, és éppen az ünnep (a komfort) konfrontál velünk?

Aztán a középkor nagy misztikus prédikátora, Eckhart mester jutott eszembe, aki egy szép elmélkedésében arról szól, milyen roppant feladvány – az egyetlen igazi lét-törekvés – önmagáért szeretni Istent, nem azért, amit gondviseléséből megad életünk külső dolgaiban, és nem is azért, amivel megajándékoz a belső, lelki dimenziókban – ezek nagy hasznok, de csak hasznok –, hanem önmagáért szeretni Istent, éppen olyan szabadon, ahogyan Ő szereti az embert önmagáért. Ez lenne a karácsony, a testet öltés titka, ez lenne a készület, az advent értelme – ez a megváltás ereje és az ünnep alapja, az isteni áldás forrása.

Aztán eszembe jutott a Himnuszunk. „Isten, áldd meg a magyart, jó kedvvel, bőséggel...!” Van itt valami sorrend – és ez fontos. Előbb van a jó kedv, aztán a bőség. Pál apostol azt mondja az Efézusi levélben, hogy Isten jó kedvéből fogadott minket gyermekeivé Krisztus által (Ef 1,5), a zsoltáros pedig azért imádkozik, hogy Isten jó kedve maradjon meg rajtunk (Zsolt 90,17). Aztán a bőség, ami nem szükségképpeni velejárója az áldásnak, a jó kedvnek – de megkaphatjuk, és hálásak lehetünk érte. Megfordítva ezt jobban értjük: hiába a bőség, ha távol jár tőlünk a jó kedv, sőt, bőséggel még sosem csikart ki senki jó kedvet, még kevésbé boldogságot. Ahol viszont boldog az ember, ott még a bőségtől sem veszti el a fejét, legkevésbé a szívét. 

Mit kívánhatnék most még itt, advent előtt, koraszülött karácsonyfák, meg sem vásárolt és máris megunt ünnepi díszletek áradatában? Jó kedvet – és aztán bőséget. De a leginkább azt az isteni bölcsességet, hogy a kettő rendjét sose hagyjuk megbontani, tudván, hogy az ajándékozó mindig több, mint az ajándék. Jó kedvre készítsük hát magunkat: egymás-szeretetre és hálás ünneplésre.
 

« Vissza

Ez a weboldal az Ön kényelmes böngészésének érdekében cookie-kat használ. Elfogadom További információ