Imahét

Nemrégiben istentiszteletünkön az imádság csendes perceiben villamoscsörömpölés hallatszott be a templomba. Korábban sosem zavart ez a megszokott, állandóan ismétlődő városi háttér-zaj, most azonban megriasztott: már a puszta tény is, hogy ilyen könnyen kizökkentem a megszokott csendből?!

S azokra gondoltam, akiknek nem adatik meg ez a templomi, jó nyugalom. Ismerek egy idős férfit, akit 1956 után bebörtönöztek, és a cellája előtt hurcolták kivégzésre a forradalom hőseit, miközben ő imádkozott – a mártírokért, szeretett kis országááért, az övéirért. S hányan vannak ma a világon, üldözött keresztyének, akik úgy imádkoznak, hogy vérüket kívánó üvöltözésben kellene a belső csendet megtalálniuk és megtartaniuk?! Gondoljunk az üldözöttekre és Krisztus szenvedő tanúira csendes perceinkben! 

Voltam egyszer beteglátogatóban elmeklinikán. A jó barát, aki már gyógyulóban volt, az kérte imádkozzunk, miközben dünnyögő és örjöngő háborodottak pusmogása és rikoltozása töltötte a folyosókat. Imádkoztam már nagybeteggel kórházban, miközben a harmadik paraván mögül halottat vittek az ágyról. Gondoljunk a betegekre, akik gyógyító csend helyett az élet és halál mezsgyéjén vannak, s ha volna is percük-nyugtuk szívüket felemelni, alárántja őket a másik szenvedése és nyomorúsága. Imádkoztam sokszor sírnál, ahol a gyászolók arcán csak mélyebbre árkolta a fájdalmat a közöny – a barátok, a rokonok, a nyüzsgő, robotoló világ közönye. Gondoljunk a gyászolókra is, ha csendes percet találunk magunknak.

Imádkoztam lakótelepi szobában is, ahol a vékony betonfalak mögül, egyik oldalról családi veszekedés artikulálatlan foszlányai, káromkodások, a másik oldalról pedig fülszaggató diszkózene földrerogyasztó, monoton dobritmusa hangzott. Gondoljunk a megbomlott családokra, az utcára kicsellengő gyermekekre, a magukat süketítőkre, a kétségbeesettekre, akik mindegyre próbálják építeni, amit nem lehet: káromkodásból katedrálist.

Imádkozthatunk-e, ha nem imádság óráján vagyunk? A kérdés okafogyott, mert Jézus parancsa szerint mindig imdkozni kell és sohasem megrestülni. Ha tehát börtönben, üldöztetés zajában, kórházban, gyászban, riasztó és vad helyzetekben nem tudunk imádkozni, akkor sosem tudunk. Éppen azért: kitüntető áldás, nagyszerű kegyelem, ha megtaláljuk a csendet, elnyerjük az imádsághoz oly szükséges elvonultságot, Jézus szavával: ha megtaláljuk a belső szobát – és ott – mégha kívül nagy is zaj – ott csendre találunk. Nagy-nagy áldás ez, kiváltság. S nagy áldás, hogy a keresztyének együtt is kereshetik az imádkozás különleges alkalmait, mint most is imahéten. 

Sokan voltak-e az imahéten? – kérdezte tőlem  pár napja valaki. Nem tudom, s inkább azt felelhetem: sokan nem voltak. Nem voltak ott sokan, akiket elriasztott az imádságtól a villamos-csörömpölés – legyen ez az életünk hasonlata! -: a bajok, a betegségek, a nagyhangú közöny, az ország aggasztó helyzete, s tegyük hozzá alázattal: az egyház vétkei és hűtlensége is. Ha tehát azt akarjuk, hogy teljes legyen mostani imanyolcadunk, még ma is, és szüntelenül is, imádkozzunk – azokért is, akik nem élvezik a csend áldását, és azokért is, akik nem tudnak imádkozni.