Imádkozó kéz

Az elmúlt héten érdekes és izgalmas kiállítás nyílt Budapesten, a Ráday utcában, a Bibliamúzeumban. Albrecht Dürer rézkarcai, fametszetei, könyv-illusztrációi láthatók az eredeti, egykori nyomtatványokból válogatva, szemléletes installációk között. Képekről beszélni mindig kockázatos, főleg a beszélő képekről. Merthogy Dürer képei és leginkább a metszetei nemcsak mutatnak, hanem beszélnek is. Elsőre azon csodálkozhatunk, hogy milyen páratlan mesterséggel alkalmazta saját korának technikai lehetőségeit. Az 500 évvel ezelőtti alkotásokat mi többnyire nagyítva szoktuk látni a mai számos és sokféle kiadványban. Most azonban az eredeti, tenyérnyi méretű alkotásokhoz szinte valóban nagyítót kell szemünk elé tartani.

 Dürer a reneszánsz és a reformáció szellemi erjedésének idején élt, járta Európát, gyűjtötte és összegezte a különféle hatásokat, tükröztette a saját világát és tárta fel a maradandót. De aligha eldönthető, hogy a középkor végének e páratlan alkotója merre felé hajlott a nagy viták közepette. Talán a leginkább felfelé emelkedett.

Egyik leghíresebb tus-rajza, az „Imádkozó kezek” jól példázza ezt. Ezt képet behunyt szemmel is fel tudjuk idézni, millió változatban utánozták, reprodukálták, festették, öntötték szoborba. Az elegáns, finom vonalakkal, antropológiai pontossággal, mégis nagy ihlettel megrajzolt kezek imára kapcsolódnak, vagy éppen nyitnak. Ezt nehéz eldönteni. A két kézben nincs semmi görcsös, a mozdulat oldottan kötött, szinte szabad, ahogy megjeleníti a klasszikus imaformát, ahogyan emelkedik felfelé, nem is a két kéz, hanem maga az ember.  Voltaképpen szárnyal a két kéz, mert az imádság a mi szárnyunk. A legkülönösebb, hogy a két kézen kívül nincs más a rajzon. Mintha üresség venné körbe a két kezet. De talán azt kell mondanunk, ilyen maga az imádság, az imádkozás. Minden más körülményt kizárt, mert minden magába foglal, - nem kell mást tennünk, mint imádságra emelni kezünket, kiemelni magunkat éppen arra, amerre a kéz irányul, vagy mutat. Így szemléltet a művész. A zseni pedig, aki Dürer volt, többet is tesz, nemcsak szemlélni tanít, hanem szívlelni is. Megszívlelni a tiszta, isteni igazságot, hogy el van már készítve a kegyelem.