Hic conservata libertas

„Ibi amissa, hic servata libertas” – mondja Szent Ágoston a De Civitate Dei-ben, összehasonlítva Júnó istennő trójai szentélyét és a keresztyén templomokat; úgy ahogy az előbbit leírja Vergilius az Aeneisben és ahogy az utóbbiakat láthatta az összeomló római birodalom megannyi (keresztyén és nem-keresztyén) polgára. Mikor Tróját elfoglalták a görögök, Júnó temploma szörnyű atrocitások színtere lett, holott a szentélynek az ősi törvények szerint menhelyül kellett volna szolgálnia. Júnó a trójaiak istennője volt, és ekként, a római öntudat szerint, a rómaiak istennője is. Ezt kérdi tőlük

Szent Ágoston, miután nyolcszáz év után idegen katona Capitolium lépcsőt és rombolta szét a Pax Romaná-t: „Talán a görögök...megkegyelmeztek közös isteneik templomainak, és vajon nem merték megölni vagy rabszolgaságra hurcolni az odamenekülő trójaiakat? Csak Vergilius hazudta volna ezt a költők szokása szerint? Dehogy, éppenséggel azt írta le, hogyan szokta feldúlni a városokat azt ellenség!” Majd ezer évet átlépve, visszamutat Trójára, és azt mondja, lám, ott elveszett a szabadság! Itt pedig megmaradt – mutat a keresztyén templomokra a római birodalmat feldúló ellenség rémtettei közepette. (De Civitate Dei 1,4)

Pár hónapja, még mielőtt Oroszország megtámadta Ukrajnát, így kezdtem volna előadásomat, és úgy folytattam volna, hogy Szent Ágoston apologetikus merészségével ezer éveket is átlépve, mai helyzetünk megértésére alkalmazom az egyszerű szentenciát, ekképpen: az utópiák elsikkasztják a szabadságot, a keresztyénség megőrzi, a szekularista politeizmus elveszti a szabadságot, a keresztyénség megmenti, a liberalizmus elrontja a szabadságot, a keresztyénség helyreállítja. Sőt, éppenséggel, némi toldással így mondtam volna: a liberalizmus elveszíti a szabadságot, mert tönkreteszi, a konzervativizmus megtartja a szabadságot, mert nem isteníti: ibi amissa, hic conservata libertas. Ezzel, természetesen, úgy tűnhet, máris egyenlőségjelet tettem a keresztyénség és a konzervativizmus közé, az egyenlőségjel pedig maga a szabadság volna. Ez nyilván kockázatos és nehezen tartható tétel, s aligha bizonyítható. Arra azonban talán alkalmas, hogy megmutassa: a szabadság kérdése a konzervativizmus örökös problémaköre, már amennyiben a konzervativizmus számára fontos kérdés a vallás (közelebbről a keresztyénség). Ha nem az, teszem hozzá, célját veszti az érvelése.

Azonban a mostani orosz-ukrán háború megváltoztatja a kérdezésünk módját, sőt, a hidegháború utáni korszak szemléletét is. Az Európát átható riadalom és a kapkodó háborús készülődés sem léptékében, sem irányában nem hasonlítható, például, a délszláv háború idején tapasztalható, szinte cinikus nyugalomhoz. A mostani egyoldalú politikai és közjogi nyomásgyakorlás egészen másfelé mutat, mint mutatott annak idején az, ahogy például a boszniai békefenntartók nemtörődömséggel asszisztáltak a népirtáshoz, vagy ahogy csak évek múltán indítottak hosszadalmas pereket háborús bűnök vádjával. Mondhatni, a délszláv háborúk a birodalmi újra-osztás idejére estek, a mostani háború a status quo nyugalmát sérti, és behozza a beláthatatlanság rettenetét. Ha a konzervatívok lassú civilizációs süllyedés miatt lamentáltak, míg a liberálisok türelmetlenül hajszolták utópiáikat, most nagy zuhanást él át mindenki, a háború nem szükséges rossz-ként, hanem minden remény ellenségeként jelenik meg: az ember sárkányfogvetemény. Pusztán ezek miatt is egészen más fénybe kell helyeznünk már-már megszokott, rutinos töprengéseinket, így azokat is, melyekkel most foglalkozni kívánunk. Így például, hamar beláthatjuk, Jefferson patetikus (ám valójában önhitt) kifejezését megfordítva, hogy bizony nem feltétlenül virágzott ki mindenütt a szabadság fája, bármennyit öntözgették is hazafiak és zsarnokok vérével az elmúlt évtizedekben demokrácia-exportok és kihelyezett háború keretében. Az pedig egyáltalán nem posztmodern szkepszis (sőt, éppenséggel annak az ellentéte), ha vonakodva válaszolunk arra a kérdésre, hogy miben rejlene egy-egy politikai rendszer sikere vagy zavara? A nehézkes megfontolásnak nem sok köze van a civilizációs szkepszishez. S kérdezzük máris: vajon, az emberi természet átalakítása ígéri-e tartós sikert egy-egy közösség számára, vagy a politikai kohézió absztrakt, szinte mechanikus megszerkesztése biztosít békét (mégha átmeneti időre is)? És megfordítva: vajon az emberi természet javíthatatlansága (libido dominandi) vagy az igazságosság hiánya (privato boni) az oka annak, hogy egymásba hatva felbomlik a pax domestica, a pax civica, és végül a pax terrena, elsikkad a szabadság, és céltalanul csapódunk ide-oda erények és vétkek, hősiesség és szerencse között?

És kérdezzük azt is: eleve elvesztegetett három évtized áll-e mögöttünk, és a viszonylagos béke-időt csupán illúziók hajhászával töltöttük, folytonosan gyengítve valóság-érzékünket, most pedig egy közeledő háború félelme rángat ki hamis a komfortzónából? Vagy fordítva, vajon ez az elmúlt néhány évtized nem inkább kivételes kedvezés volt a számunkra, mikor megízlelhettünk valamit a boldogabb népek és boldogabb idők öröméből (ha voltak is valaha ilyen népek és ilyen idők)? Úgy tűnik, egyáltalán nem a történelem végén vagyunk, ám a történelmi tanulságokból kifogytunk. Vajon nem az történt-e, az utóbbi évtizedek bizonysága szerint, Szent Ágostonnal szólva, hogy az ember kiszolgáltatta magát a phantastica fornicatio-nak? Tehát nem az értelmét szolgáltatta ki a hatalomnak (amitől illik rettegnie minden értelmiséginek), hanem önmagát szolgáltatta ki a megromlott értelem képzelgéseinek, más szóval, a hatalmat szolgáltatta ki az értelmiség képzelgéseinek. Itt volna tehát a konzervatív pillanat (ha ezen a kijózanodás idejét értjük)? De lehet-e háború idején józannak maradni?

Mert, például, Thuküdidész leírását követve, a peloponnészoszi háborúk nyomán felvetődő kérdéseket is újra fel lehet tenni. Mit rögzít Thuküdidész? Évtizedekig tartó értelmetlen és hasztalan háborús erőfeszítéseket, illetve a háború végromlásig tartó eszkalációját, mely aztán a vesztesek és győztesek oldalán egyaránt diktatúrához vezet. Továbbá, pontosan leírja, hogy a háborús részvevők miféle áldozatnak képzelegték magukat, mintha valami végzet rángatná őket (a viktimizáció nem újkori jelenség). És van ideológia is bőven: Spárta a függetlenségért harcolt szemben az athéni agresszióval, Athén pedig a szabadságért harcolt, szemben a spártai diktatúrával. (Ismerősen kiismerhetetlen szavak ezek.) Továbbá láthatjuk, amint megjelenik a hellén nacionalizmus,  ahogy lángra lobban a dór és jón gyűlölködés parazsa; cinikus eszközzé lesz a béke ígérete, mert egyszerű gyarmatosítást takar (némelyek szerint a Pax Romana előfutáraként); a kisebb városállamok izolációs politikáját gazdasági válságok sorozata söpri félre, megbomlanak a közerkölcsök (háborúban és járványokban egyaránt), a politikai pártok harca végletekig fajul, mert és leginkább: ahányan mondják, annyiféleképpen értik a szabadságot és a zsarnokságot. A konzervatív kérdéseket ezek tükrében kell feltenni.

Hogyan válik szabad emberré a szubjektum (vagyis az alattvaló)? Ha szolgaság a bűn következménye, hogyan haladható meg az ok (az eredendő bűn)? Erények elsajátítása és gyakorlása révén, hogy az ember ezúton múlja felül véges természetét és végtelen önmeghaladási vágyát? Vagy (akár biológiai) természete átalakítása révén biztosítható az ember szabadsága? S kérdezzük tovább: amíg ez utóbbi, tudniillik az átalakítás (transzformáció, transzmutáció, transzorganizáció) zavartalansága nem lesz feltétlen adottság, addig törvényalkotással és kényszer-utópiákkal kell megelőlegezni a kívánatos állapotot, a régi szabály szerint: amit ma megengedsz, az holnap törvény lesz!? S vajon, a kívánatos cél megvalósulásáig nemcsak egyenlő lesz mindenki, hanem átmenetileg lesznek azért egyenlőbbek is, és nemcsak szabad lesz mindenki, hanem lesznek azért szabadabbak is? (Mint rendszerint.)

S mindezt hogyan éli túl az állam, mint a politikai kohézió külső kerete, válságidőkben pedig belső tere is? Átalakul-e az respublika, hogy megszervezze a decens társadalmat, melyben a pogány humanizmus durva igényeit a keresztyén szentimentalizmus édesíti? Vagy Max Weberrel szólva: a robusztus hatalmi érdeket és a hozzá idomított felelősség-etikát a keresztyén érzület-etika teszi-e elviselhetővé? (Találni rá igyekezet, ahogy a hatalomgyakorlást rutinosan kiterjesztik a vallásszabadságra is, megnyirbálva azt. Világmozgalommá lesz-e, amit itt-ott keresztyén közösségekben is látni, hogy szent baldachint emelnek a létrontás bajnokai fölé? És egyáltalán mi a különbség a hatalom szeretete és a szeretet hatalma között? S kiderül-e végre, hogy a Leviathán nem is egyfejű szörny, ahogy Hobbesnál találjuk? Van-e közvetítés a szabadság és tekintély között? Az lenne a sorsunk, ami a széthulló Római Birodalomé lett? Charles Norris Cochrane szavaival: a szekularista gőg elutasítja a hit alaptételét, ti. azt, hogy Isten teremtette a világot és a teremtés műve teljes és tökéletes. Az embert ezt elutasítva, és jogot formálva arra, hogy tökéletesítse azt, amit a természet nem tökéletes művének tekint, isteni rangra emeli magát. Ám mindezzel az önmagát istenné emelő ember semmit sem változtat a természeti élet tényein, csupán a saját fonák és torz szemlélete szerint tekint rájuk, és politikai politeizmusba süllyed. Más szavakkal, elvágja magát a lét igazi forrásától, az igazságtól és a jótól, és önkényességre kárhoztatja magát. (Cochrane: Christianity and Classic Culture)

Ám amit Szent Ágoston adhaesio Deo-nak, Istenhez való ragaszkodásnak nevez, másféle utat nyit az egyes ember léte és a közössége megújítása számára.

Mindezek okán Szent Ágoston módjára exhortációt kell mondanunk. Az ellenforradalom szó mintájára ellen-ébresztőt  (antiwoke) kell hirdetni, talán ekképpen:  Ne akard lelkedből az erényeket kiirtani, hogy megnyerd azokat az isteneket, akikről azt állítják, hogy csak akkor védelmeznek meg, ha előbb eltiprod a jó erkölcsöket! Sőt, azt is megkövetelik, hogy egy szót se szólj a hamis istenek ellen! De ne hidd el nekik, hogy a Krisztus nevének követése megakadályoz az igazság, jóság és béke létesülésében! Ellenkezőleg, az isteni igazságot óhajtsd inkább és ragaszkodj ahhoz. Mert, ha megnyilvánul benned valami dicséretre méltó természeti képesség, az csakis az isteni kegyelem által tisztul és tökéletesedik, de istentelenség által csak tönkremegy. Hát válassz, mit kell tenned. Hiába övez evilág dicsősége, ha hiányzik az igazi vallás, melyet követned kell. Ébredj fel, nappal van! Az igazi, isteni haza mellé hívunk, csatlakozz e hon seregeihez. E hazának az igazi bűnbocsánat a menedékhelye! Ne hallgass nemzedéked elfajult gyermekeire, akik ócsárolják Krisztust és a keresztyéneket, és panaszkodnak a rossz idők miatt. Panaszkodnak, ám valójában olyan idők után vágynak, és olyan időket munkálnak, amelyben nincs nyugalmas élet, csak gonoszságra való szabadság. Ne keresd a hamis és csalárd isteneket, hanem az igazi szabadság világába emelkedve vesd meg őket. Mert nem istenek ezek, hanem gonosz lelkek. Védd meg szabadságodat a tisztátalan szellemekkel szemben, akik nyakadra helyezték azt a terhet, hogy erények, igazság, méltóság, szabadság és szentség lerombolása által dicsőítsd meg őket. De még jobban ébredj fel! A fenséges Istent nem lehet kiengesztelni olyan fogással, amely az emberi méltóságot mocskolja be. Ahol igazság, méltóság és szentség és boldogág van, ott nincsenek ilyen istenségek. Ha vágyódol e boldog közösségbe, kerüld a hamis istenek közösségét.