Felfelé

Sok éve már annak, hogy egy kora tavaszon kiültettünk kertünkbe a karácsonyi fenyőfát, amit gyökerestől vettünk, és földlabdában kitelelt a szobánkban. Szépen nőtt, szerette kijelölt helyét. Pár éve aztán egy nagy nyári viharban csaknem kidőlt. Úgy állt, mint a Pisai ferde torony, éppcsak tartotta még valami. Miután azonban nem volt kedvem ettől a szép fától csak úgy hipp-hopp megválni, elhalogattam a kivágás fájdalmas műveletét. Pár hét múlva aztán  úgy láttam, hogy a fenyő semmit nem dőlt tovább, sőt, derekában visszacsavarodva milliméterről-milliméterre egyenesedni kezdett. Jelenthetem, mára lassan kinőtte a nehéz helyzetet. Sok mindenre alkalmazom a mi fenyőnk történetét. 

Olykor elgondolom, hogy ilyen szívósság és élni akarás kell egy-egy elrontott helyzet rendbetételéhez. Ami megingott, azt mindig könnyebb ledönteni, mint a helyére állítani. Így lett ez mára sok-sok házassággal. Menthetetlen, mondják egy-egy megromlott kapcsolatra, s nagy igyezettel teszik félre az útból. De másféle közösségek esetében is látom ezt, - olykor egy-egy országra is mondják: menthetetlen. Nem okai ugyan a bajnak, de ugyan mibe kapaszkodjanak, vagy mire támaszkodjanak már? - jobb ha hullanak. Csendesen mondom, olykor hallom ezt rólunk magyarokról is, magyarok szájából.

Aztán arra gondolok, hogy a mi fenyőnk megmaradása a könyörület példája is. Mert az, hogy nem mentem a hatósághoz favágási engedélyért, csak vártam, s némi veszélyt is vállaltam a félig-meddig kidőlt fával, talán (mondogatom magamnak) valamiféle sajnálatból fakadt, könyörületből, ha ugyan lehet ilyet mondani. Jézus példázata is eszembe jutott, amit a terméktelen fügefáról mondott, melyet a gazdája kivágásra ítélt, a vincellér azonban kikönyörgött neki még egy évet: hátha jővőre terem...Talán. Ez a reménységből fakadó irgalom állítana helyre megannyi elrontott életet. Ez nem engedékenység, hanem irgalmasság – ez nem annyiban hagyása a dolgoknak, hanem bizakodás az új kezdetben.

De végül is: ez a mi fenyőnk azért maradt meg, mert lét-törvényének engedve szüntelen a fény felé igyekezett. Vagyis felfelé. A mi életirányunk az isteni felé mutat: a fény felé és felfelé. Aki felfelé tekint, aki a fény felé növekszik, annak megadatik a megrendült helyzetekből való kigyógyulás is. Felegyenesedhet – mert ismer és elismer maga fölött valamit, - azt, aki az életet teremtette és megújítja, egyenesbe hozza. 

Ez a mi fenyőnk kicsit még csámpás, és furcsa ívet formál a törzse – de nincs nála szebb, mert megtalálta a fényt, és az én tekintetemet is mindig a fény felé  vonja. Felfelé.