És a vallás?

És a vallás? – kérdeztem egy kedves ismerősömtől, leuveni filozófia-professzortól, mikor a vallásszabadságról beszélgettünk, és úgy véltük, túl vagyunk általában a szabadság meghatározásán. A vallás? Nos, a vallás cseles dolog, ugyebár!? – kérdezett vissza a professzor úr, huncut pillantással. Évtizede történt ez a beszélgetés, én pedig azóta sokféle választ ötlöttem ki a feladványra. De nem untatom a hallgatókat a filozófiai elméleteimmel, csupán azt szeretném most idehozni, amit a bontakozó választási kampány kikényszerít belőlem.

Mostanság még a vallásilag közönyös emberek is fölkapják a fejüket, amikor azt hallják a közhatalom aspiránsaitól, hogy Magyarországon nincs vallásszabadság, de ha jól döntünk az országgyűlési választásokon (vagyis rájuk bízzuk a törvényhozást és az ország vezetését), akkor lesz. Mert ők majd odahatnak (akár egy új alkotmánnyal), és akkor a közhatalomnak nem lesz sem módja, sem alkalma érvényre juttatni vallási megfontolásokat, sőt teljes közönnyel a privát-szféra világában lesz kijelölve a vallások helye. Ideális az lenne, ha létre lehetne hozni egy vallási fekete lyukat, amelyben minden vallási tartalom eltűnik. Nyilván, egy darabig, de nem sokáig, még lesznek majd harang-perek, merthogy a harangszó messze hallik, ezért közcsendet, azaz közérdeket sért! Vannak ismerőseim, akik epekedve várják is, hogy némi elnyomatásban legyen részük. Bizony, békés polgárlétben kell némi ügyeskedés a mártírsághoz. De azt is hallani, hogy ha jól döntünk a választásokon, akkor majd minden vallási közösség egyaránt vehet a bőség kosarából, és egyaránt foglal helyet a jognak asztalánál. Akkor lesz itt a Kánaán. Persze, ehhez mégiscsak fel kell állítani valami hivatalt, ahol kiporciózzák a járandóságot, s nyilván, ennek a szabályozására törvényt kell alkotni. Megint máskor azt halljuk, hogy nem feltétlenül helyes, hogy egyaránt-támogatott legyen minden vallási közösség, mert a támogatásuk voltaképpen jutalom. Ehhez viszont létesíteni kell valamilyen hasznossági hivatalt, mármint politikai intézményt, ahol megfontolják, miféle címen érkezzék a jutalom, és kinek. A meglepő mindössze az, hogy ezeket az ígéreteket rendre egy forrásból halljuk. Közöny, közös jog, jutalom – lépcsőzünk felfelé. Vagy lefelé?

Így jön hát ide az én töprengésem arról, hogy a vallás mégiscsak furfangos valami. Mindjárt itt van az, hogy bár érdemes elolvasni az amerikai külügyminisztérium évenkénti jelentését a vallásszabadságról, mely országonként alapos értékelést közöl, talán nem feltétlenül tanácsos mindezt mértékegységként használni, mármint Amerikán kívül. Főleg, ha azt látjuk, hogy ami a hidegháború idején erős hivatkozása volt a nyugati országoknak a Szovjet Birodalommal szemben, az mára kevésbé érdekes. A társadalmi igazságosság harcosai (régi partizánsereg ők) már nem riadnak vissza attól, hogy egy-egy vallási közösség jogfosztását sürgessék, ha és amennyiben az a közösség (vagy egyház) nem követi a legújabb jogszolgáltatási logikát. Lehet tehát propaganda-pert indítani a cukrász ellen, ha vallási meggyőződésére hivatkozva nem akar reklám-tortát sütni azonos neműek lakodalmára. Bizony, az egyházak nagy patrónusa, a Nyugat, lassacskán szétzilálja a vallásszabadságot, amit 30-40 éve még oly hangosan védelmezett. Ámbár a vallás furfangos valami. Mikor éppen kiszikkadni látszik, akkor kap erőre, mikor pompásan virágzik, nem tudni, lesz-e gyümölcse egyáltalán. S még az is meglehet, hogy a vallásellenesség is vallássá alakul át. És fordítva.

Szent Ágoston azt mondja az Isten városáról írt nagy művében, hogy Isten barátai és Isten ellenségei nem szeparáltan élnek ebben a világban, mert az ellenségek között is van, aki majd Isten barátja lesz (ezt ugyan még sem ő, sem mi nem tudjuk, de Isten öröktől tudja), és az Isten barátai körében, az egyházban is vannak, akik titkon (olykor meg nyíltan is) valójában Isten ellenségei, és ahogy a templomokat, úgy alkalomadtán az ellenséges hatalom csarnokait is képesek megtölteni (de még ők is lehetnek majd igazán Isten barátaivá). Tehát a vallási türelmesség, mely egyúttal történelmi türelmesség is, nem a mi mindentudásunkból származik, de nem is a tudatlanságunkból, hanem abból a reménységből, hogy az ellenségből barát lesz.

 Bölcsességet kívánok hát a kampányolóknak, mert az igazi bölcsek mindig óvtak a nyegleségtől. Mint, például Madách Imre, aki Az ember tragédiájában elénk állítja Nyeglét, aki élet-elixírrel házal. S ugyan mi más a sok zajos vallás-szabadsági ígérgetés, mint afféle elixír, afféle mindenkinél-jobban tudás, amely persze csak akkor hat, ha bevesszük, vagyis ha megvesszük. Aztán, mikor eljön a haláltánc, vagyis a mulandóval való szembesülés, a mindent-tudó Nyegle ezzel a szóval zárja kufárkodását:

„Egymást szedtük rá azzal, hogy tudunk: 
Most a valónál mind elámulunk.”

Őszinte beszéd. S valahol itt kezdődik a vallás. A valóságnál. Jó lenne belőle többet hallani kampány idején is; megtisztelnének vele a hölgyek-urak, ha már nekünk kell döntést hozni.