Érdemes-e?

Érdemes-e keresztyénnek lenni? - kérdezte tőlem pár hete valaki. Hát hogyne - feleltem, de rögtön láttam is, hogy az én egyszerű válaszomnál többet, kimeríthetetlenül sokat rejt a kérdés. Vagyis gyors válasszal, mely feltétlenséget sugároz, nem tudok érvényes meghívást tolmácsolni. Nem úgy van ez, mint a reklámokkal, mikor a portékát jól megfontolt vezérszóba burkolom: érdemes.

Vannak helyzetek, amikor a keresztyén közösség inkább ijeszt, mintsem vonz. A hagyományok, szertartások, szokások, évszázados mélységekben gyökerező igazságok együttese inogni látszik, magunkra hagy, és mi éppen a válságórán maradunk védtelenek még önmagunk riadalmaival szemben is - mint Péter Nagycsütörtök éjjelén, mikor megtagadta Krisztust. Talán nem értette meg, hogy a kereszt felvétele és Krisztus követése elválaszthatatlanul egybetartozik. Hiába reméled a gyógyítást, a megrázkódtatások csillapulását, a magad keresztje nélkül csak szemlélője maradsz a Krisztus keresztjének, aztán, ha úgy adódik, hangos fogadkozásra kényszerülsz, hogy neked semmi közöd az egészhez. De végtére is, hol vannak a többiek?! Hol a hagyomány, a jó rend, hol vannak a bizonyságok, az erővé egyesült szép példák?

És vannak helyzetek, amikor  a mások és  a magunk gyengesége riaszt meg a Krisztus követésében. Bár erősek a kötelélek, a közösségből gyógyító erők áradnak, a hagyományok szép otthont rendeznek körénk, a szertartások, de akár a puszta együttlét is hatalmas erővel sodornak biztos cél felé, s úgy tűnik, elég minderre rábíznom magamat. Én mégis, inkább partra vergődöm, mert lehetetlennek tartom, hogy társutasa legyek elfogadhatatlan személyeknek. Ahogy a tanítványok is megannyiszor torzsalkodtak az elsőségért, még a bűntörlő áldozat előestjén is. Érdemesíteni akarták magukat, de ezt vétkesek, gyarlók, váddal terhelt alakok közösségében lehetetlennek tartották.

És vannak helyzetek, amikor ez a kettő együtt ejt csapdába, s ha döntenünk kell: érdemes-e a Krisztus követőjének lennünk, inkább hárítva tesszük fel a kérdést, csúsztatunk a hangsúlyon, és már vétót is emeltünk az igennel szemben. A gyenge hitű és vétkei közt lavírozó keresztyén mea culpáját elutasítjuk, nem engedjük magunk közé, ugyanakkor a szentegyházra áramló megvetést, kiszolgáltatottságát pedig úgy éljük, meg, hogy képtelen minket felkarolni, pedig éppen a tisztaságért, jóságért, mit ne mondjak, életen-halálon túlvezető üdvösségért küzdünk. Így leszünk, József Attila szavával, kegyetlen árvák.

A legnehezebb helyzet azonban az, amikor akár így, akár úgy, a szívünkre kellene hallgatnunk, mert az a kérdés, hogy érdemes-e keresztyénnek lenni, végsősoron azt célozza: szívügyemmé lehet-e a megváltás és üdvösség ügye. Csakhogy a szívünk a maga természetességében hitetlenség felé űz, és igazolva is tudja magát, látva  hogy sem a magam járta út, sem a közösség útja nem szünteti, inkább élezi gyengeségemet, alkalmatlanságomat. Nemhogy közelebb kerülnék Istenhez, inkább távolabbra kerülök tőle. Nem érdemes hát keresztyénnek lenni, mert nem érem el általa az élet közepét. János apostol így felel erre: „bár a szívünk elítél, Isten mégis nagyobb a mi szívünknél, és mindent tud.” (1Jn 3,20) És fordítja ezt felénk Eckhart Mester: „Igen, az a nagy baj, hogy az ember messzire eltaszítja magától Istent, de akár közel, akár távol jár is az ember, Isten soha nem távolodik el tőle, mindig a közelben marad, és ha belül nem maradhat, akkor sem megy messzebb, mint éppen az ajtó elé.”  Érdemes-e keresztyénnek lenni? Krisztus ad rá választ, aki az ajtó előtt áll.