Életmentő közhelyekről

Nemrégiben alaposan rám ijesztett egy ismerősöm, akivel már vagy húsz éve nem láttuk egymást. Azt mondta: emlékszel, mit mondtál nekem, mikor összeomlott az életem és abba akartam hagyni a főiskolát? Azt mondtad: rendes keresztyén ember azt a jót, amit elkezdett, befejezi. Az életemet mentetted meg ezzel. Valóban? - kérdeztem megszeppenve -, hiszen én csak egy közhelyet mondtam.

Jézus különös példázata jut eszembe erről, hogy el ne bízzam magam, hanem igazán reménykedjem, hogy volna még más számára is életmentő közhelyem. A Márk evangéliumában olvassuk: „Úgy van az Isten országa, mint mikor az ember beveti a magot a földbe. És alszik és fölkel éjjel és nappal; a mag pedig kihajt és felnő, ő maga sem tudja miképpen. Mert magától terem a föld, először füvet, azután kalászt, azután teljes búzát a kalászban. Mihelyt pedig a gabona arra való, azonnal sarlót ereszt reá, mert az aratás elérkezett.” (Márk evangéliuma 4. rész 26-29.)

Arató-időben mindannyian értjük a történet menetét, mégis nagy viták vannak az értelméről. Előtte áll a sokkal ismertebb példázat a mag sorsáról, és Jézus hozzáfűzött magyarázata: vajon kinek mennyire alkalmas az élete, hogy az isteni igazságot befogadja. Majd utána következik Jézus példázata a mustármagról, mely a legkisebb ugyan, de oly nagyra nő, hogy árnyékában madarak rakhatnak fészket. Ez is értjük: Isten igazsága menedéket ad. De mit jelent az itt, hogy „magától terem a föld”? Szó szerint, mi ez az automatizmus? És mit jelent a magvető nyugalma, aki „alszik és felkel, éjjel és nappal: a mag sarjad és nő, ő maga sem tudja, hogyan”?  Nem tudja, hogyan – és nem nyugtalan? Ha nem tudjuk, hogyan történnek a dolgok, vagyis, ha nincs pontos ismeretünk egy életfolyamat minden szakaszáról, mérhetetlen aggodalom fog el minket. Honnan hát itt ez a rendíthetetlen nyugalom, vagy ősbizalom, mintha valamiféle teremtés menne végbe? Jézus szava: alszik és felkel, este és reggel, Mózes első könyvének első részére, teremtés történetére emlékeztet, ott is így váltakozik az idő: „és lett éjjel és lett reggel”. Erasmus, a nagy tudós rejtett értelmet keres a szóban. Szerinte nem a magvetőre vonatkozik, hogy nem tudja, hogyan növekedik a mag, hanem a mag nem tudja, hogyan növekedik. Növekedik, vagyis teremtő és termő titokban részesedik. A részesedés pedig mindig több, mint bármiféle tételes tudás. De talán azoknak van igazuk, akik a növekedés és az aratás ideje közötti különbséget hangsúlyozzák. A növekedés mindig tart – éjjel és nappal. Magától terem a föld – mindig. Aztán, mikor a gabona arra való, azonnal aratni lehet, sőt: kell. Az egyik idő a várakozásé, a másik a teljesedésé. A várakozás idejében folyton, éjjel és nappal, magától zajlik a folyamat, mígnem eljön az aratás ideje – ez az azonnal.

Ne félj hát magot vetni, jót mondani, még ha nem is sürgetheted eredményét. Ne félj igazat mondani, még ha nem is mutatkozik azonnal a hatás. Nem félj másra testálni a reménység szavát. De ne félj az „azonnal”-tól sem, még ha nem is tudod kiszámítani elérkezése idejét. Így vannak Isten dolgai velünk: „akik könnyhullatással vetnek, vigadozással aratnak majd!” – mondja a zsoltár (127. zsoltár 5). S mi az éjjelt a nappal felől, a tétlenséget a sarjadás felől nézzük, mert a halált feltámadás követi, a mulandót örökkévaló várja.