Egységnap

Az elmúlt hétvégén tartották egység-napjukat a magyar reformátusok Debrecenben. Ez az ünnepség-sorozat részben arra tekint vissza, hogy tíz esztendővel ezelőtt a szétszakított Kárpát-medencei református egyházak, vagyis a szlovákiai, az ukrajnai, a romániai, a szerbiai, a horvátországi és a magyarországi közös egyházalkotmányt fogadtak el, és ünnepélyesen megerősítették testvéri, hitelvi és liturgiai egységüket. Kérem a hallgatókat, ne ütközzenek meg, hogy a felvidéki, kárpátaljai, erdélyi, délvidéki református egyházak megnevezését ezúttal annak az országnak a nevéhez kötöttem, ahol a trianoni békediktátum óta élnek és szolgálnak. Mert így talán a ki-ki megérzi a súlyát ennek a tíz évvel ezelőtti eseménynek is, és megsejti a lényegét is a mostani ünnepnek. Bár világszerte azt tapasztaljuk, hogy a református egyházak, így például Hollandiában, Skóciában, az Egyesült Államokban vagy Dél-Koreában könnyen oszlanak meg és kezdenek külön életet, akár hitelvi, akár liturgiai okokból, minket, magyarokat ez a hajlandóság a legkevésbé sem jellemez. A mi sokszori szétszakítottságunk külső okokból fakadt, és mindig fájdalommal töltött el. A török hódoltság idején is, amikor három részre szakadt maga az ország; a Habsburg uralom alatt is, amikor a protestánsoknak bajosan engedték, hogy egységük révén erősebbek legyenek; és Trianon után is, amikor ahány részre szakították az országot, annyifelé kerültek a református gyülekezetek. Most azt a csodát ünnepeltük, hogy ellentétben Tompa Mihály református lelkész és költő híres verssorával nem oldott kéveként hullunk szét, hanem az Istentől kapott szabadságunkat abban éltük meg, hogy megkerestük és megtaláltuk egymást.

Mondhatná valaki, nem olyan nagy ünnep ez, hiszen a magyar reformátusok itt önmagukat ünnepelik. De ha arra gondolunk, hogy a 2004-ben tanúsított országos restség, amikor népszavazáson lehetett volna dönteni a határon túli magyarok kettős állampolgárságáról, milyen mélyen megalázta az ebben reménykedő határon túli magyarokat, és hogy ezek után a magyar reformátusok éltek azzal a szabadságukkal, hogy dacára polgártársaik közönyösségének egységet kovácsoltak egymást közt, akkor kimondhatjuk, hogy mi nem magunkat ünnepeljük, hanem az ajándékozó Istent. Azt az Istent, aki Krisztusban megszabadított bennünket e világ minden megosztó erejétől, és ehhez a szabadsághoz ajándékul béke-időt is adott. S ha jól ünneplünk, akkor hálás felelősséget gyakorlunk: hálát Isten kedvezéséért és felelősséget egymásért.  Vagyis, szövetséget kötünk egymással, és miután mindannyian kaptuk ezt az ajándékot, kimondom a nehéz szót, mert nem divatos érzület ez manapság: még kedveljük is egymást. Mi, reformátusok, amikor imádkozunk, mindig előrevesszük a hálaadást. S utána jönnek a kérések. Most azért imádkoztunk Debrecenben, hogy Himnuszunk könyörgése teljesüljön rajtunk, vagyis maradjon velünk a mi Istenünk jó kedve és szeretete.  

forrás: https://www.raday28.hu/lap/dunamellek/lelektol-lelekig/hir-1103/