Egymás terhe

Sokan kérdezik, és még többen – megfogalmazott kérdés nélkül – keresik azt, ami feltétlen.  Valóban, erre ezer okunk van erre. Ingatag és ellentmondó vélemények húznak-vonnak bennünket, maradandónak tartott igazságok kerülnek át egyik napról a másikra a személyes vélekedések világába – mintha semmi között nem lenne egyértelmű választóvonal, s amiben élünk csak egy kiterjesztett határzóna lenne – zöldhatár – ahol, nem tudhatjuk pontosan, hol is vagyunk voltaképpen. S vágyunk arra, ami feltétlen az önbecsülésünk okán is, rettentő kétség tölt el gyermeket, fiatal és időst, hogy identitásának nincsenek megszilárdult pontjai, és ez a képlékenység ingoványossá teszi a jövőt is, akár a ránk következő napot. Ami feltétlen, arra lehet reményt is alapozni. Mi több, mondja egy vallástudós, ami feltétlen, az szinte már-már isteni, nem tudunk vele alkudni. De vajon tudunk-e neki engedelmeskedni? És itt az engedelmességnek nem is a módja vagy a lelkesültsége számít, hanem a mélysége. Ugyanakkor, sokunk tapasztalata, hogy Isten olykor látszólag teljesen értelmetlen dolgot kér tőlünk. Gondoljuk csak végig a mögöttünk levő heteket. Hányszor éreztünk indíttatást, késztetést, szólt az ige, kényszerített volna a lelkiismeret, alakultak a dolgok, s mindebben fölismerhettük volna Isten szavát, kérését, feltétlen utasítását, - de talán úgy éreztük, ez lehetetlen, ez abszurd. Ilyet Isten nem kér. Isten ezt nem várhatja tőlem. Erre nem ösztökélhet engem. 

Hadd feleljek most minderre egy egyszerű történettel. Régebben meglátogattam egy súlyos beteg embert. Évtizedek óta fizikai nyomorúságot hordoz, nincs belőle gyógyulása. Megpróbált valahogy együtt élni a nyomorúságával, de ahogy jött az időskor, és jöttek az időskorral egyébként is beálló egyéb betegségek és gyengeségek, egyre nehezebben mozgott, egyre nehezebben hordozott terheket, egyre nehezebben végzett el bármit is. Aztán megbetegedett egy közeli hozzátartozója, nála is betegebb lett. Emberünk szüntelenül arra érzett lelkiismereti késztetést, feltétlen parancsot, hogy ajánlkozzon föl az ápolására. De valahogy nem akarta. Nem fűlött hozzá a foga. Abszurdnak, sőt igazságtalannak érezte. Ha ő már harminc esztendőt végigbotozgatott, ha ő meg tudta tanulni azt az életformát, hogy a botján kívül nem volt kire, sőt, nem is kellett senkire támaszkodnia, ha a családjában mindenkit megkímélt attól, hogy őt hordozzák, ápolgassák, körötte forgolódjanak, ha ő soha semmit nem kapott senkitől, akkor neki miért kellene ilyesmit csinálni? Isten kéri ezt? Jézus parancsolja ezt? Vagy csak valami buta, abszurd gondolat ez? Afféle hívő túlbuzgóság? Valami feltétlen, aminek engednie kell, s egyáltalán, kell neki valamit megmutatnia? S elmondta, éppen akkor lett békessége, akkor talált önbecsülést, akkor érezte, hogy a valójában nem is a botjára támaszkodva él, akkor talált önmagában addig nem is sejtett, valóságos, fizikai erőt is, amikor végül kimondta: bármilyen abszurd, különös, bármilyen igazságtalan, neki most erre van parancsa, engedelmeskedik. „Egymás terhét hordozzátok, úgy töltsétek be a Krisztus törvényét” – mondja az apostol, majd hozzá teszi: „mert kiki a maga terhét hordozza!” Ez a sorrend megcserélhetetlen, és feltétlen: a magamét csak akkor bírom el, ha a másikét már előbb a vállamra vettem.