Csend

„A történelmet csak úgy értjük meg, ha a nagy korszakokat, melyeket folyton felemlegetünk, összekötjük a magunk rövid életével. Öt év sok idő, húsz év a legtöbb ember számára látóhatár, ötven év pedig a régmúlt.” Winston Churchill írta ezeket a szavakat az angol nyelvű népek történetéről szóló monumentális, négykötetes művében. Nem minden történész ért ezzel egyet, ám tény, hogy az idő és a tapasztalat nem esnek egybe és olykor egészen mást mutatnak. Mégis, idő nélkül meddő a tapasztalat, ellenben  tapasztalat nélkül üres az idő. Hogyan és miképpen lehet hát tanítómestere a történelem az életnek (az életünknek)? Beszélhetünk-e, például hajdani boldog békeidőkről vagy ellenkezőleg sötét korszakokról, ha sejtelmünk sincs arról, mit jelentett az akkor élők számára öt békeév vagy éppen húsz esztendei nyomorúság? Hasonlóságot kell keresnünk, holott a történész feladata éppen az lenne, hogy minden időt és kort a maga páratlanságában és egyediségében mutasson be. Viszont ennél sokkal jobban érint minket az a kérdés, hogy mihez hasonlítsuk mai életünket, hogy jobban megértsük és szilárdabb reményünk legyen az elgondolt jövő felől.  Segít-e annak megvizsgálása, ami már túl van a szemhatáron, ami (hogy Churchill megjegyzéséhez igazodjunk) ötven évvel ezelőtt történt vagy ötven évnél is többet fog magába?

Az egyik zsoltárban segítséget kapunk ehhez.  Nyomorúság idejéből való az ének.  „Lelkem nem akar vigasztalást bevenni” – mondja a zsoltáros (a 77. zsoltárban), aki olyan nyugtalan, hogy szólni sem tud. Kényszer-csend ez, mely telve van aggódó gyötrelemmel amiatt, hogy netán bezárult az élet forrása, Isten visszavonta áldását (a békét, a virágzást, a szilárd reményt, a nyugodt jövendőt). Megrendült, félelmes szótlanság uralkodik, nevezhetjük ezt a nagy tudós, Martin Buber szavával „istenfogyatkozásnak” is. Sőt, amikor Ámós próféta leírja, hogy miképpen szaggatja szét a háború a hamis békét, a csalárdul szerzett jólétet, a pökhendi renyheséget és hogyan veszti el az ember utolsó menedékét, a privát szférát is, azt mondja: ezért hallgat az eszes ebben az időben, mert az idők gonoszok (Ámós  könyve 5,13). Ha engem kényszer-szótlanságra fog a nyomorúságom, nincs annál riasztóbb, hogy a próféta is hallgat. Hol vannak az igaz-mondók, mikor mindenki hazudik? Ki nyitja meg a száját a néma igazsága mellett? (Példabeszédek könyve 31,8)

 De van egy másik csend is. Ámulat-csend, mely nem fogságban tart, hanem megszabadít. Így folytatja a zsoltáros: elmélkedem a régi napokról, a hajdankor éveiről, sőt, megemlékezem hajdani csodáidról, szólítja Istent (Zsoltár 77,12). Isten csodái láttán csend támad, de ez nem kényszer-csend, hanem ámulat. Ez a lényeg-látó elmélkedés ideje. Mikor Jézus egy szavára elnémult a vihar, nagy csendesség támadt, mondja Márk evangélista (Márk evangéliuma 4,39). Van, amikor azért kell hallgatni, hogy meghalljuk Istennek ezt a másik szavát. S meddig tart ez a csend-idő – öt, húsz, ötven évig, koszszakokon át? Vagy arra kelünk a szótlan virrasztásból, hogy nyomorúságunk és riadalmunk, nyugtalan élet-aggodalmunk csendjét felváltja az ámulat csendje? Isten megnyitotta a remény kapuját. Van, aki így hallgat, s ha majd megszólal öt, húsz vagy ötven év után, elmondja, amit az apostolnál olvasunk: mert azt, amit kérnünk kell, amint kellene, nem tudjuk; de maga a Lélek esedezik mi érettünk kimondhatatlan fohászkodásokkal (Római levél 8,26). És a kifosztott idő megtelik kegyelemmel.