Bolondok tüköre

Platón, a nagy filozófus híres, sokat dicsért és sokat bírált művében, Az állam-ban arról is értekezik, hogy az ideális államot a bölcsesség barátainak kellene irányítaniuk (Platón, Az állam, 6. könyv).  Ennek bizonyítására egy tanmesét mondott el, miszerint egy hajó kormányosa nagyothalló és rövidlátó ember volt, és a hajózáshoz is csak ennyit értett. A legénység tagjai, bár messze elmaradtak tőle képességek tekintetében, mindenképpen meg akarták szerezni a kormányrudat. Ezért nyaggatni kezdték a hajó tulajdonosát, akit megszédítettek, elkábítottak, téves ítéletre vettek rá, s miután így megszerezték a hajót, vezérkedni kezdtek, és nagy dínom-dánom közepette felélték a készleteket. Akik pedig a kezükre játszották a hatalmat, azokat szakértőknek, kormányostehetségeknek, igazi hajósoknak kiáltották ki. Holott, mondja Platón, tanulásra kész ember kell a kormányhoz, mert bizony el kell sajátítani a kormányzás művészetével összefüggő dolgokat. A bolondok ellenben kihajítják a hajóból azt, aki azt meri állítani, hogy ez a mesterség tanítható és tanulható. A bolondokat, vagyis azokat, akik sosem értik, ami érthető, és nem látják, ami világos, őket csak az érdekli, hogy kedvükre töltsék az időt. A nagyothalló és rövidlátó ekképpen politikai kategória lesz. Miképpen a hajó is az, melyet a hasonlat okán a bolondok hajójának is szoktak nevezni. Készült ez alapján film, színdarab, regény, számos dal és ének. Aki pedig szemlélni szeretné, milyen a bolondok hajója, megtekintheti a Szépművészeti Múzeumban nemrégiben nyílt kiállításon, Hieronymus Bosch híres festményén.

Bosch festményének jelképrendszere többek között irodalmi forrásból táplálkozik. A 15. század végén jelent meg Sebastian Brandt szatírája, A bolondok hajója. Ebben a szerző versbe öntve sok tucatnyi példán mutatja be azt, amit Platón nagyothallásnak, rövidlátásnak, bölcsességre való képtelenségnek, valóság-ellenességnek, tapasztalat-gyűlöletnek ír le.  A szatíra írója „bolond-tükörnek” nevezi művét. Mit látunk meg ebben a tükörben? Csakis a hatalmasokat, királyokat, kereskedőket, bankárokat, papokat, magisztereket? Vagy azokat is, akik mind kormányosok akarnak lenni? Ezek volnánk mi mind, köznapi emberek. Így szól a vers erről a hajóról:

Sok pimasz bolond itt hemzseg,
Csupa nagy dologgal henceg,
Az akar lenni, ami nem,
S azt hiszi, hogy vak minden szem,

S hogy ki ő, nem kérdik, nem tudják.

(Marton László fordítása)

Bosch festményén is látjuk őket – vagy magunkat? Ezen a hajón már nincs vitorla és kormány. Utasai nótázással, lantpengetéssel, mulatozással, révült kábulatban töltik az időt, éppenséggel nem is a nyílt tengeren sodródva, hanem valami lapály mentén. Úgy hajóznak, hogy nem hajóznak, úgy élnek, hogy nem élnek. 

Sok mindenre alkalmazták már a hasonlatot. Platón az államra, vagy egyenesen az athéni demokráciára, mások a diktatúrára, megint mások az európai civilizáció egészére. Egyesek szerint az egyházra vonatkozik (az egyház egyik jelképe a hajó). Hadd alkalmazzam most én is, egyénien.   Jób könyvében azt olvassuk az egész életünkről: „napjaim ellebbentek, mint a gyorsan járó hajók” (Jób 8,26).  Bosch híres festménye kiegészítésre szorul, mert eleve sem önmagában állt. Eredetileg egy szárnyasoltár egyik oldaltáblája volt, ezen a bujaság és torkosság főbűnei mutatják az utat a bolondok hajójának. Mintha éppen ide kötne ki, a mértéktelenség partjaira. A másik oldaltáblán a halál készül elragadni egy ágyban fekvő beteget, akinek az utolsó óráján is választania kell jó és rossz között: meg akarja-e vesztegetni az ördögöt némi élet-haladékért, vagy Krisztus kegyelmére tekint? Ha a két táblát behajtjuk az oltár előképén a világvándort látjuk, aki a középkori képesbeszéd értelmében maga a tékozló fiú, éppen elhagyva tékozlása és életvesztése színterét, hazafelé igyekezve, vissza az atyai házba – tébolyból tiszta értelemre, sorsrontó révületből valódi életre, bolondságból bölcsességre.  Nézzünk hát bele ebbe a tükörbe bátran, s induljunk útnak az isteni szeretet felé,

„mert ki bolondságát belátja

az már a bölcsesség barátja.”