Böjtbe léptünk

Sokféle módon emlékeztetnek bennünket erre. Leginkább a divatos életmódtanácsokkal állítják párhuzamba, vagy éppenséggel szembe, mondván a böjt több és más, mint bármiféle tisztító kúra. Mások a böjt jótékony hatására emlékeztetnek, mondván, hogy voltaképpen a boldogságszerzés bevált módszeréről volna szó. Megint mások aktualizálják a böjtöt és egybekapcsolják a természetvédelemmel, van már „zöldböjt” is. Leginkább azonban az a megjegyzés ragadta meg a figyelmemet, miszerint a böjt az önmagunkba nézés lehetősége. Ez nyilván így van, de meg kell jegyezni, hogy istenismeret nélkül nincs igazi önismeret, vagyis a böjt éppen annyira Istenre tekintés is – igen sajátos körülmények között -, mint amennyire bemenet önmaguk igazi valóságához.  A 16. század egyik szép regulája, a Második Helvét Hitvallás ezt mondja a böjtről:

„Minél keményebben ítéli el Krisztus egyháza a mámort, a részegeskedést, minden bujaságot és mértéktelenséget, annál nagyobb buzgósággal ajánlja nekünk a keresztyén böjtöt. A böjt ugyanis semmi más, mint a kegyesek önmegtartóztatása és mértékletessége, nemkülönben testünk fegyelmezése, féken tartása és megsanyargatása, amit a pillanatnyi szükség szerint vállalunk magunkra; ezzel megalázzuk magunkat Isten előtt, s a testtől elvonjuk a gyúanyagot, hogy annál könnyebben és szívesebben engedjen a léleknek. Éppen ezért, akik ezekkel a dolgokkal semmit sem törődnek, ám azt hiszik, hogy böjtöt végeznek, ha naponta csak egyszer tömik meg hasukat, vagy a kiszabott időre bizonyos ételektől megtartóztatják magukat, azt gondolván, hogy pusztán ennek teljesítésével kedvében járnak Istennek, és jót cselekednek, nos, az ilyenek egyáltalán nem böjtölnek. A böjt segédeszköz a szentek számára az imádkozáshoz és minden erényhez. Istennek nem tetszett az a böjt, amelynek során a régiek az ételtől igen, de a vétektől nem tartóztatták meg magukat.”

Fontos megjegyzés itt, hogy a böjtölő pillanatnyi szükség szerint vállalja önmaga megfegyelmezését és megsanyargatását. Ez a szükség lehet az egyház elesett, szorongatott állapota. Ha ma körülnézünk a világban, a keresztyének üldözése, szorongatása, méltóságuk lefokozása, inszinuálása általános jelenség lett. Egyéni böjtben és közböjtben is van miért alázattal Isten elé állni. Háborúk dúlnak, járványok és természeti csapások híre szorongat.  Szükséges hát a böjt, amely a szentek számára segédeszköz az imádkozáshoz és minden erényhez. Mert a rémületes állapotok, a nyugtalanító hírek, a szorongató megalázások nagy erővel sodornak oda, hogy bármiféle, hatékonynak tűnő orvoslatot keressünk – mellőzve az imádkozást és az erényeket. De ha ezt mellőzzük, félő, hogy a magunk találta orvosság veszélyesebb lesz, mint a betegség. Aki azonban imádkozik és igyekszik minden jó erényt gyakorolni, azért böjtül, hogy az igazságos, méltányos, hűséges, bölcs, mértékletes, állhatatos, hálás élethez és a szeretetben munkáihoz elkérje az isteni erőket és áldásokat. Vagyis éppenséggel és mindig Istent keresi. Bátran mondom hát: a böjtben leginkább Istenre nézünk. Kiváltképpen nagyböjtben, amikor a bűnből-kárhozatból való szabadítás nagy isteni művére, Krisztus halálára és feltámadására tekintünk előre. A régi regula szerint leginkább a pillanatnyi szükség miatt vállaljuk magunkra a böjtöt. Nos, az üdvösség erejét elnyerni: mindenkori szükség; nekünk arra minden pillanatban szükségünk van, a szorongató bajok közepette éppúgy, mint csendes és békés időkben. Éljünk hát az imádságnak és az erényeknek ezzel a tökéletes segédeszközével. Krisztus negyven napos böjttel kezdte a megváltás szolgálatát.