Benne teljesedik

Benne teljesedik

Isten Lelke lebegett az ősmélységű vizek fölött, olvassuk a teremtés történetében, és aztán, figyeljünk a sorrendre, mert a sorrend fontos, és aztán szól a Teremtő: legyen! Legyen világosság! (1Mózes 1,1-3) A Szentlélek úgy lebeg a káosz fölött, olvassuk másutt is a szót, hasonlat gyanánt, mint a madár a fészek fölött, mikor éppen szárnyára veszi fiókáit, hogy repülni tanítsa őket (5Mózes 32).  Így visz át Isten a történelem rettenetein is. A Lélek nem fél a  sötétségbe rejtett káosztól, és a káoszba rántó sötétségtől, rendet tesz. És látta Isten, hogy jó a világosság (1Mózes 1,4). A Szentlélek a józanság Lelke. (2Tim 1,7). A Lélek nem fél az erőtlenségtől sem, felemeli és a mennyei szemhatárra röpteti azokat, akik bíznak Istenben, ahogy a próféta mondja (Ézsaiás 40, 31). A Szentlélek az erő Lelke. És nem fél a lázadó embertől sem, hanem úgy formálja, mi több, úgy szüli, szüli újra, hogy a lázadóból bizalmas gyermek legyen. A Szentlélek a szeretet Lelke.

Minden Pünkösdben látjuk, amint bezúdul az isteni világosság az ősmélységbe, letépi a hazugságok függönyét, fényt áraszt a félelmekkel besötétített életékbe, és éppen ekkor döbbenünk rá, micsoda mérhetetlen sötétségben élünk - pontosabban: éltünk addig, mert a Lélek jöttét mindig követi a teremtő és újjáteremtő szó: legyen világosság!

Minden pünkösdben felidézzük, amit a zsoltár mond: csak oda küld áldást az Úr, ahol egy akarattal vannak együtt az atyafiak (Zsoltár 133). Atyafiak azok, akik mindenek előtt Isten gyermekinek, azaz testvéreknek tekintik egymást, és tudják, hogy mindannyian megférnek a Lélek szárnyai alatt, amint kiterjeszti védelmét fölöttük, és megóvja őket önsorsrontástól, háborútól, haláltól, pokoltól.  Az apostolok, mondja elbeszélésében Lukács evangélista, egy akarattal voltak együtt pünkösd ünnepén, mikor kiáradt rájuk a szeretet, erő és józanság Lelke (ApCsel 2). A leírás szálai a világ teremtéséig visznek vissza, és az Isten országa teljességéig visznek előre, mikor majd a Lélekkel együtt kiáltva hívjuk az Üdvözítőt: Jöjj! (Jel 22,17) Ez a szüntelen kiújuló válaszunk a Teremtő szavára: „legyen!” -, erre felelünk így, sürgetőleg: „jöjj!” Sürgetőleg mondjuk, hiszen áthat minket a helyes válasz felismerésének öröme. Mondjuk hát, hogy örömünk teljesedjék.

János evangélista más szemléletben mondja el Pünkösdöt: ahogyan a Lélek lát minket, ott ahol, mi nem látunk semmit;  és mikor a Lélek erőt ad nekünk,  akik minden erejüket elvesztették a halál rettenetében; és ahogyan a Lélek szeret minket, akik magunkat sem tudjuk szeretni. János azt mondja, hogy amikor a feltámadott Krisztus megjelent tanítványainak, máris közölte velük Szent Lelkét.   A tanítványok félelemből tartottak össze (János 20,17), félelemből zárkóztak be, kapaszkodtak egymásba, mint utolsó szalmaszálba. Közéjük, a rettegők közé lép Krisztus, akié az erő, szeretet, józanság Lelke - és megáldja őket.

Az egyik történet, a világ kezdetétől annak végéig tart, ez a mi történetünk a Szentlélekkel: esedezésünk, vágyakozásunk isteni szépség, jóság, igazság után - és imádságaink kegyelmes meghallgatásának története. A másik történet, ami ugyanaz, amint  emez, a Lélek története velünk: a szabad isteni önközlés kiáradása, mikor a kegyelem túlcsordul önmagán, mikor szuverénül szól a csapongó világ fölött az Úr: legyen! S a Lélek? A Lélek már ott van és Benne teljesedik a szó.