Azt mondják...

Azt mondják, hogy a mai ember egyre kevesebbet beszél, és még kevesebbet beszélget (legalábbis közvetlenül). Különös paradoxon ez, hiszen számtalan féle-fajta kommunikációs eszközünk jóvoltából lényegesen több kapcsolatot tudunk teremteni és fenntartani, de mintha éppen a mennyiség növekedése kényszerítene arra, hogy mondandónkat egyre inkább csak elemi közlésekre, vezényszavakra korlátozzuk, sőt az idő szorításában beérjük már puszta képjelekkel is. Mintha a kommunikációs eszközeink éppen attól vennék el a kedvünket, amiért megalkotjuk őket.

A bölcsek pedig arra is figyelmeztetnek, hogy éppen a leglényegesebb ügyben, az üdvösség-ügyben csak fokozódik ez a paradoxon.  Ugyan, mit mondhatok Istenről, ami érvényes? De ha hallgatok róla, a leglényegesebbről nem szólok. És mit mondhatok Istennek, mi szüksége imádságomra? De ha nem imádkozom, hogyan mondjam ki legmélyebb meggyőződésemet, ahogy a zsoltáros fogalmazza: „Uram, ne fordul el szótlanul tőlem, hogy ne legyek, ha néma maradnál, a sírba szállókhoz hasonló.” (Zsoltár 28,1) Hogyan szólhattok igazságot, ha hallgattok? - csodálkozik egy másik zsoltár (Zsolt 58,1).  A hallgatás és  szólás kényszere egyszerre szorongat minket. Az egyik bölcs azt mondja: Isten túl van mindazon, amit róla mondhatunk, de még a hallgatásunkon is. A másik bölcs azt mondja: őbenne élünk, mozgunk, vagyunk, Isten itt van, szinte kézzelfogható. A költő pedig összefogja a kettőt:

„Az Isten itt állt a hátam mögött
s én megkerültem érte a világot” (József A.)

A kimondhatatlan tudata és a kimondás boldogsága úgy kapcsolódik össze, ahogyan egy régi szentéletű remete tanította,  akit arról kérdeztek: beszélni jobb-e vagy hallgatni? Ő így válaszolt: aki Isten kedvéért beszél, jól teszi, aki pedig az Isten kedvéért hallgat, éppúgy jól (Poimén abba, 147. A szent öregek könyve).

Jól teszed, ha Isten kedvéért beszélsz - így leszel tanúja nagyszerű csodáinak, így csatlakozol azokhoz, akik dicsérik alkotását, és ámuldoznak titokzatos kegyelmén.

És jól teszed azt is, ha Isten kedvéért hallgatsz. Nemcsak azért, mert így megérted, hogy Ő minden kimondhatón túl van, és ez a megfontolásod megóv attól, hogy hiábavalóvá tedd nevét, hanem azért, és legfőképpen azért, mert ekképpen hagyod, hogy Ő szóljon.  Mikor  a szenvedő Jób és barátai kifogytak a sok igazságból, akkor szólalt meg Isten a forgószélből. Ha Isten néma marad, jelzi a zsoltáros, akkor értelmét veszti az életünk.

Jól teszed hát, ha hallgatsz, vagyis azért nem beszélsz, hogy meghalld Isten szavát. Így ismered meg igazán magadat, hogy ahol vagy, ott a teremtő isteni szó már megelőzött és kimondott téged is.  S ahol vagy, ott a Megváltó szava megtalál, és életre hív.   Jól teszed, ha Isten kedvéért hallgatsz.

S remélem, jól tettem, hogy Isten kedvéért, most elmondtam mindezt.

Érted mondtam el.