Az imádságról

Milyen kegyes az Isten, hogy imádkozásra buzdít minket! És milyen nagy áldás, hogy módot is ad rá, hogy ezt tegyük. Augustinus egyházatya  mélyértelmű megfigyelése nyomán Kálvin jegyzi meg, Illés próféta története kapcsán, hogy a prófétát a már korábban meghallhatott imádságok, és az isteni ígéretek nemhogy rest meghagyásra, gondtalan nemtörödőmségre késztették volna, hanem még nagyobb buzgóságra sarkallták. Illés ugyanis, aki feltétlenül bízott Isten akaratában és ezt kijelentve ígért áldó változást, esőt az évekig tartó aszály után, mégis aggódva borult térdre és a szolgáját hétszer is elküldte, hogy megszemlélje az eget –, ezt nem azért tette, mert kételkedett volna Isten ígéretében, hanem azért, mert kötelességének tudta, hogy esdeklését Isten elé vigye, hogy a hite ne legyen tétlen és kába. 

A meghallgatott imádság is, és az ígéret is arra buzdít, hogy még jobban értsük: Isten nem maga miatt rendeli számunkra az imádságot, hanem miattunk, - nekünk van szükségünk imádságra, mert eközben tanuljuk meg a legjobban, hogy amit kaptunk, azt nem magunkért kaptuk, hanem Isten jóvoltából. 

Nagy és biztos ígéret a Krisztus-követők egysége, nagy és boldog megtapasztalások vannak e téren – de az egyházak megosztottságában, e mostani nagy aszályban, mi talán csak éppen elsőre vagy másodjára mentünk el megszemlélni az eget, hogy teljesedik-e már ez az isteni akarat. Amikor tehát imádkozunk a hívők egységéért, nem kételkedünk afelől, hogy akik a Krisztuséi és őt követik, azok életét Isten egységre és egymás iránti szeretetre hajlítja majd. Ezért imádkozunk. 

S milyen kegyes az Isten, hogy vállalja azt a látszatot is, amit a türelmetlenség és a hitetlenség együtt szokott megteremteni: mintha Isten tétlenkedne, vagy mintha csak sok-sok ima nyomán lenne hajlandó bármit tenni. Aki azonban imádkozik, és nem csapong az élet legfontosabb kérdéseiben, az  tudja, hogy bár Isten kéretlenül is megsegít, a leginkább a mi érdekünk, hogy kitartóan segítségül hívjuk őt. Éspedig mindenekelőtt azért, hogy komoly és heves vágy gyulladjon szívünkben, hogy mindig őt keressük, őt szeressük és őt tiszteljük. S ezzel nemcsak azt tanuljuk meg, hogy őhozzá meneküljünk, hanem azt is hogy ne vigyünk elé olyan óhajt, amit lelkünk szégyellene előtte megvallani, de mégis öntsük ki előtte egész szívünket, és így felkészüljünk arra is, hogy hálaadással fogadjuk majd áldásait, amikor gondviselő kegyelmével buzdít arra, hogy újra őt keressük, felé igyekezzünk, míg egészen meg nem érkezünk hozzá.