Az igazi szabadság

Valahogy úgy vagyok, hogy szívesen olvasok újra könyveket, verseket, esszéket, amelyek hatással voltak rám. Az újraolvasásra olykor kiváncsi értetlenség késztet. Sokan ismerik a latinos hangzású, de angolból hozzánk érkezett szót: vilifikáció. Ez azt jelenti, hogy valakit alaptalanul megcímkéznek, befeketítenek. Bibliai szóval: hamis tanubizonyságot tesznek ellene. Én azonban, ha kedves szerzőimet szidják, nyomban igyekszem műveiket újraolvasni - ki tudja, talán én értettem rosszul, amit mondtak, és nem vettem észre a szellemi csapdát. Ezt megteszem ma élő szerzőkkel is, ámbár ők meg tudják védeni magukat. Példázza, ezt Robert Scruton esete, akitől minapában kért nyilvánosan bocsánatot az angol építésügyi miniszter, mert a megvádolt írót elbocsátotta tanácsadó tisztéből, aztán kiderült, hogy az író nem is azt mondta és nem is úgy. De a régiekkel bajosabb a dolog. Őket előbb önmagam számára kell megvédenem. Mostanában sokat hallom, hogy Szent Ágoston mennyi rosszat tett szellemi tevékenységével, hogy a metafizikája, és a patriarchális felfogása meg a pszichologizmusa mennyit ártott. Hozzáfűzőm, ezek a kifejezések újkeletű skatulyák; de sebaj, ha divat Szent Ágostont gyalázni, én szívesen olvasom újra a műveit már csak ezért is. Csak azért is. A legnagyobb hatású műve - a Vallomásai mellett - az Isten városáról írt monumentális könyve. Másfél évezrede éve olvassák, tanulnak belőle, idézik, vitáznak vele - és újabban szidják. Mint tudjuk, 410-ben a vizigótok elfoglalták és kirabolták Rómát, azt a várost, ahova annak előtte évszázadokig ellenség nem tudta betenni a lábát. A keresztyének folyton azt a vádat hallhatták pogány kortársaiktól, hogy mindez azért történt, mert a dicső Róma - a keresztyének térítő munkája nyomán - elfordult régi isteneitől és azok bosszút álltak a városon. Egyszóval, a keresztyének a felelősek a dicsőséges Róma összeomlásáért. (S még megannyi minden másért, tudjuk.) Szent Ágoston vállalkozott arra, hogy megvédelmezi a keresztyéneket, és kimutatta, hogy ellenkezőleg, a nagy Róma erkölcsei megromlottak, a békéje aggresszión, a jóléte a provinciák kifosztásán, dicsősége önteltségen alapult. Ágoston mégsem ujjong Róma bukásán. Amit mond, azt legszebben Berzsenyi híres verse visszhangozza: "...minden ország támasza, talpköve/ A tiszta erkölcs, melly ha megvész:/ Róma ledűl, s rabigába görbed." (A magyarokhoz). Sőt, miközben vigasztalja a kétszeres teher alatt szenvedő keresztyéneket, kiutat is ajánl mindenki számára. A keresztyéneket azért kellett erősítenie, mert egyrészt a barbár támadás őket éppúgy, ha nem jobban sújtotta, másrészt viszont, pogány honfitársaik őket okolták minden bajukért. Kevés olyan szívhez szóló vigasztalást hallunk a már-már öngyilkosságra készülő lelkekhez, mint itt; megalázott asszonyok, lányok, apácák, megtiport öregek, rabszíjra fűzött fiatalok, ők Szent Ágoston első számú megszólítottjai, a kétszeresen vesztes keresztyének. Nem kell messze menni, hogy érezzük, nekünk is szól ez mostanában. Az Isten országa, a mennyei város a történelem titka és végső értelme. Amíg el nem jön Istentől rendelt ideje, mi szent zarándokok vagyunk - és nem templomtolvaj turisták - itt, a múlandóságok világában. Mi hát a baj Szent Ágostonnal? Ha jól értem mondandóját, azt érzékelteti velünk is, hogy az emberi élet nagy rendező erői: a szabadság, az ész, az erkölcs és a megfontolás lehetnek ugyan eszközei minden fájdalom elkerülésének és a dicsvágy kielégítésének (ma jobbára ezt szolgálják), de a keresztyének szeretetben élnek, és a szeretet kész az áldozatra, a szenvedésre, a lemondásra is, ahogy valójában az igazi szabadság, az értelem és az erkölcs is. Ha tehát Róma ledőlt, azért történt, mert elvesztegette a józan észt, a tiszta erkölcsöt, és jó akaratot - és igen, a szabadságot is. Róma, mondja Ágoston, elsikkasztotta a szabadságot, Isten városa megőrízte azt (ibi amissa, hic servata, De Civitate Dei ,1.4.) De figyeljünk, Ágoston a valódi szabadságról beszél, amely nem kicsikart, hanem ajándékul kapott szabadság. Nem érdemek jutalma, hanem kegyelem folyománya, nem a züllött ember rejtett képessége, hanem a megváltott ember fölemeltetése, nem a történelem lehetősége, hanem a sorsunk beteljesítő, isteni értelme, nem mások adják meg az árát, hanem Krisztus fizette meg kereszthalálával. És már értem! Hát ez a baj ma Szent Ágostonnal, és mindazokkal, akik a múlhatatlan igazsággal szeretik a mulandót, és nem a mulandó önzésével gyűlölik az örökkévalót! Ha jól meggondolom, ez az oka annak, hogy a mai Birodalom kétségbeesett gyermekei ennyire elviselhetetlennek tekintik Szent Ágostont. Pedig csak az igazi szabadságunkról beszél - és az övékről is, merthogy Pál apostollal szólva: "Isten a tudatlanság idejét elnézvén, most azt parancsolja az embereknek, mindenkinek mindenütt, hogy megtérjenek." (ApCsel 17,30). Sokat fogom eztán Szent Ágostont is olvasni.