Az én hazám

 Az én hazám nagyszerű ország, nagyszerű emberekkel. Magyarország csodálatos ország. Bár lett volna sokszor alkalmam ösztöndíjasként, utazóként elmenni ebből az országból, s néha ezt még sugallják is a mai embereknek, de nem kívánkoztam el innen. Még a keserű zsoltár se érvényes rám, „hogyha szárnyam lett volna, innen elrepültem volna”, mert nem akarok elrepülni. Úgy is mondom ezt, hogy mindeközben az én hazám sorsa nagyon nehéz sors. Egy olyan ország polgára vagyok, amely valamikor elveszítette területének a kétharmadát, és mind a mai napig szenvedi ezt a veszteséget, nemcsak területben, nemcsak az ezzel járó anyagiakban, nemcsak az úgynevezett nemzeti dicsőségben vagy nagyságban, hanem legesleginkább abban, hogy megszakadt a szolidaritás. Felvidéken, Erdélyben, Délvidéken rokonaim vannak, nagyanyám Erdélyben született, édesapám a mai Szerbia területén, én pedig már itt születtem a mai Magyarország területén, Sárbogárdon. Egyszóval, amikor azt mondom, hogy nagyszerű ország nagyszerű emberekkel, akkor nemcsak arra a 90-egynéhány ezer négyzetkilométerre gondolok, hanem az országon a hazát is értem, azt a nagy nemzeti közösséget, amelybe mindannyian beletartozunk. Azt üzenem minden honfitársamnak, minden igaz magyar embernek, hogy a hitnek azt a történetét is látnunk kellene, amely ezt az országot, ezt a népet ezer éve jellemzi, hiszen az Árpád-házi királyoktól kezdődően, mind a mai napig a magyarság nagyszerű embereket, egyéniséget adott a hitnek is. 

Mostanában nagyon sokszor kérdezzük: van-e még reményünk? A szeretet első mozdulata az, hogy megnyílik a reménység. Az emberi számítás soha nem nyitja meg az ember előtt a jövőt. A jövőt a szeretet nyitja meg. Így kívánok minden kedves hallgatónak ezen a karácsonyon igazi találkozást a szeretettel, és jó kezdetet abban a reménységben, amit mostanában már-már elveszíteni látszunk.