Apokaliptikus...

Apokaliptikus...

Apokaliptikus időket élünk – egyre többet hallani a kifejezést. Mindazáltal, kényszeredetten mondjuk a szót, titkon remélve, hátha jobbra fordulnak a dolgok, eltűnik a járvány, véget ér a háború (mind a tizenhat szerte a világon), újra olcsó lesz a villany és a gáz, megkönnyebbülnek az élet-gondok, és kitörölhetjük a mindennapok szótárából az apokalipszis kifejezést. A bibliai apokalipszis azonban örök minősítés, a mulandó átvilágítása az örökkévaló fényében; nem annyira jövendölés, inkább nyomozás Isten csodálatos hűsége után az ember világ-rontó zűrzavarában; nem forgatókönyv, hanem látomás az isteni szeretet-valóságról éppen akkor, amikor csak a gonosz evidens, a jó pedig alig tapintható, amikor a rossz olyan sűrűséggel borít be mindent, hogy álmodni sem tudunk a jóról.

A régi latinok is sokféle szóval adhatták vissza a baljósan hangzó apokalipszis szót. Leginkább revelációnak fordítják, ez a fátyol elvételét, valamely titok, vagy éppen az isteni titok feltárulását jelenti. De használhatták a detekció szót is, ezt a kifejezést is jól ismerjük, a detektív-regények főhősei innen kapták nevüket. Nem a bűnös a hős, hanem a nyomozó, aki megvizsgálja a tényeket, és leleplezi a tettest.  Mondhatni így leplezi le az embert a mostani nehéz idő is. Kik vagyunk mi voltaképpen? Majdnem-angyalok vagy sárkányfogvetemény? Mit mutat meg a baj? Mivé formál a nyomorúság?

 A kérdést azonban fordított viszonyok között is fel kell tennünk. Plutarkhosz, a nagy történetíró jelzi, hogy a jószerencse is leleplezhet minket. Azt írja Sulláról, a római diktátorról, hogy amikor megkapta a főhatalmat a szenátustól, egészen megváltozott. A vígkedélyű és érzelmes fiatalember, aki mások szenvedése láttán könnyekre tudott fakadni, egycsapásra lobbanékony, indulatos, embertelen akarnok lett. Nos, igen, az természetes, hogy a hatalom elrontja az embert, idézi Plutarkhosz az ősrégi tapasztalatot. De nem inkább azt történt, hogy ami egyáltalán nem természetes, a jószerencse leplezte le a zsarnok addig még elrejtett, valódi jellemét? (Párhuzamos életrajzok, Sulla, 30.5) Ez az utóbbi a siker apokalipszise; a jószerencse mutatja meg, hogy a lélek mélyén szörnyeteg szunnyad, és egyúttal föl is ébreszti. Az embertelen ember azonnal fölriad, ha siker jár a közelében. Hogy tehát a hatalom torzítja el az embert, vagy a siker ébreszti fel benne a démont, nos, ezt egy másik tudós műben kellene eldönteni, jegyzi meg a történész. Tudomásom szerint, azóta, immár szinte 2000 éve nem született meg ez a tudósmunka.

Néhány ajánlást mégis tehetünk. A Példabeszédek könyve azt mondja: „van, aki akkor bizonyul balgának, mikor magasra emelték: ha okos lett volna, kezét a szájára tette volna.” (Példabeszédek könyve 30,32) Közvetlen módon így is értelmezhető: „ha bolonddá tett, hogy felemelkedtél, de meggondoltad: kezet a szájra!” Ellenkező értelemben pedig idézzük a szenvedő Jób esetét, aki mindent és mindenkit elveszített, és akit a Sátán eleven nyúzott szörnyű betegséggel. Jób a balsorsa, az anti-sikere okán perbe fogta Istent. Mikor aztán az Örökkévaló a maga teljes fenségében szólt a pernye-emberhez, Jób a szájára tette kezét, és azt mondta: tudatlanul szóltam, visszavonom. (Jób könyve 39,37)

Vagyis a hit iskolájában egyszerre tanulunk hálásnak lenni a jó napokban és a jó napokért (mikor felemeltetünk és magasra röptet a siker), és hosszútűrőnek lenni a nehéz időkben (mikor boldogság-aszály sorvaszt el mindent).   A hit számára tárul fel, hogy Isten hűsége örökkévaló, a gonoszban pedig nincsen maradandó. Az isteni teremtés az eredeti, a fennhéjázó isten-utánzás mulandó. Istené az első és az utolsó szó – s mindkettő ugyanaz: legyen! Maga Krisztus az első és az utolsó! Hála a jóban, remény a nyomorúságban – erre formál a Krisztus titkának feltárulása. Jöjj, és lásd!

Kossuth Rádió, Lélektől lélekig

2022. október 16.